Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)
Henrik király nyughatatlan éjszakái elemében volt: azt szerette a leginkább, ha a hétköznapi teendőkben kimutathatja, ugyanolyan, akár bármelyikünk, legföljebb — a rókája! — kicsit ügyesebb, mert erre azért fölöttébb adott, mi viszont elnéztünk neki ennyi hiúságot, szükséges volt hozzá, hogy valóban szeretni lehessen — a világ ezt a magabiztos Henriket ismerte, de a világ nem beszélt meg róla semmit Corisande-dal vagy Rosnyval, mert ha velük beszél róla, hát még azt hiheti, föllengzős kalandorral van dolga, aki ugyan tudja, mit akar, azt már kevésbé, miként akarja, legkevésbé azonban azt, hogyan feleljen meg a saját akaratának, mert a levelek Henrikje, aki a szívéhez legközelebb állókhoz fordul, bizonytalan szerencselovag: reszket, hogy cserbenhagyja az ég, hogy elhagyja jó csillaga, sőt, egyáltalán nem bizonyos benne, vajon a plánéták vagy a mennyei atya-e az ő kegyes támogatója, úgy viaskodik a teljes bukás rémképével, ahogyan szinte minden egyes éjszakáján a mélabújával, amennyiben nincs alkalma elmenekülni előle, egyenesen retteg, ha csak fölsejlik is a magányosan töltendő éjszaka lehetősége, biztonságérzetre, szorongásmentes pihenésre van szüksége, hogy nevetését napról napra megfrissíthesse, hiszen ő a minden korok legbizonytalanabbikának a legbizonytalanabb embere: menthetetlen álmodozó, valami olyasféle, mint az a Commediában többször citált, agyondicsért hajdani költő, aki a tisztítótűzben megnevezi magát (Henrik fülének nem is egészen idegen nyelven): Jeu sui Arnaut, que plor e vau cantan... és Henrik ekképpen „sír és jár énekelve”, azaz: többnyire nevetve, a lebírhatatlan fájdalom, valamint a mindenen fölülkerekedő vidámság kettős tüzében, belegabalyodva, beleveszve minduntalan szerelmekbe, nehogy a sírás eluralja; észak felől közelítette meg hadaival Párizst, honnét pusztán az ocsmány hazugságok, az ordenáré hamisítások érkeznek a füléhez, mert a város még ebben a megalázottságában, ostromlottságában is Guise-preparátum, spanyol szemfényvesztés, katolikus pszichózis, ahogyan egyszer majd el fog hangzani: Hay aquí mucho catolicismo y muy poco religion, hogy ezek a „dögök”, akik már beették magukat a város minden zugába, jól megérthessék, tehát a saját nyelvükön, hiszen valóban igen kevés a vallás ahhoz képest, mennyi a katolicizmus, de hát minden így kezdődött: ahol most a Saint-Denis áll, ott fejezték le társával együtt hajdan a templom névadó szentjét, úgyszólván mártírvéren térdepel minden misejáró, ha nem is érzi már a vér szagát, holott csak a levegőbe kéne beleszimatolnia, ámbár ki tudja?, talán a halál szaga nyomja el éppen a vér, az élet szagát — a Montmartre-ról próbálkozott itt kellett fölütnie táborát, berendeznie főhadiszállását, amikor pedig körülnézett, mást nem talált, mint a zárdát, amely zsúfolva volt riadtan selypegő apácákkal, viszont az apátnő a legcsekélyebb ijetdséget sem mutatta, sőt, igen hamar tisztázták, hogy úgyszólván közvetett ismerősök: Marié de Beauvilliers tulajdonképpen Corisande unokahúga, amikor ezt bejelentette, Henrik cinkosságot vélt fölfedezni pillantásában, valami olyasfélét: tudok ám mindent, a híred megelőzött, s noha híre (ó, most ne mondjuk ki mindenki helyett, hogy rossz híre!) folyton megelőzte a galantéria lovagját, Henrik
