Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)
Fábián László Henrik király nyughatatlan éjszakái ELRÚGOTT PATKÓ nézte, amennyire tudta, persze igyekezett érdeklődését titkolni, a kovácsmester ezt a csontsovány, kicserzett arcot, amelyből jószerivel csupán a megtermett orr maradt meg eredeti méretében, azaz: még nagyobbnak tetszett, és valahogy nem igazán akarta elhinni, hogy Franciaország királya a tulajdonosuk, ott áll előtte életnagyságban, ami ismét csak kedélyeskedő kifejezésnek hat, hiszen inkább az életkicsiségben lenne a helytálló minősítés, mivel pedig röstellte kíváncsiságát, sürgött-forgott — ezáltal leplezve pillantásait, makacs kobakjában valami olyasféle gondolat vert szállást, hogy neki nem kötelessége fölismerni, nem kell előrehívnia a sorból, kiemelnie a várakozók közül, majd rákerül, amikor rákerül, ugyanakkor elégedetlen volt a saját gondolatával: mintha sántítana egy kicsit igazságossága... a király — természetesen — megtehetné, hogy a lovászával küldi nyergesét patkoltatni, de ez nem, ez mindent maga akar csinálni, alighanem azt hiszi: ő jobban érti; ha meg így van, várjon sorára, vagyis — itt elakadt a makacskodó logika: — engedjétek előbbre a királyotokat! „ az ember néha saját sorsának kovácsa" a kovácsmester egyáltalán nem értette, miként szaladtak ki száján ezek a szavak, kissé szégyenkezve pislogott a nagyúr felé, aki azonban megkísérelte elhárítani a jogtalannak vélt előnyt, amire viszont ettől a pillanattól fogva semmi esélye sem maradt: készséggel bocsátották előbbre bajtársai, talán amiatt is, hogy a csatákban kikövetelte magának az első helyet, nézték, amint kötőféken vezeti kedvenc paripáját, most az ő szemükben szintén jelentéktelenebbnek tűnt föl, kopott és megviselt volt szegénykém, úgy tetszik, a kopott jelző is túlértékelte ruházatát, amely itt-ott már foltért, cérnáért sóhajtozott, akár mindannyiunké, akik abban a seregben kerestük igazságunkat, de megviselt is hasonlóképpen: a rossz ellátás, az elégtelen, egyhangú táplálkozás, a kialvatlanság, a harcok gyötrelmei bizony megviseltek, az a tudat sem kínált túlzott lelkesülést, hogy a főváros meghódítására gyűltünk ide, egy városéra, amelyben már hónapok óta mindennapos vendég az éhhalál, mondják, vadásszák a patkányokat, azok húsát eszik, mondják, aki teheti, gyertyákat farigcsál szét étlenség ellen, mondják — de ezt már hinni sem lehet! —, lelketlen csirkefogók temetői csontokat őrlenek lisztté... ó jaj, pedig ami megtörténhet, az meg is történik, és ez a gyűrött, kopott, megviselt, ám fáradhatatlan király olykor emberei előtt fakad sírva, igaz, mindenki tudja, könnyen sír, de ezek igaz könnyek, még ha nevetségessé teszik is gazdájukat,
