Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai
fogadásáról, de összesen harminchét sornyi helyet hagytak ki a lap első oldalán, ebbe viszont az enyémen kívül még két vélekedésnek kell helyet adniuk, a Bodor Ádáménak és a Büky Dorottyáénak. Kértem, hogy olvassa el nekem, amikor kész a hír. Háromnegyed hatkor visszahívott. A kész szövegből kiderült, hogy Bodor Ádám a hírszerkesztő hozzá intézett kérdéséből tudta meg az én elhatározásomat. Büky Dorottya viszont azt nyilatkozta, hogy miután a dolog így alakult, a zsűri díjátadásig döntéshelyzetben van. Nos, ez pénteken ilyenformán jelent meg a Népszabadságban. Ahonnan a díj fővédnöke, mint az esemény megtörténte után nyilatkozta, értesült... Minek kellenek ezek? Sok mindenen elgondolkoztam. Később valaki megkérdezte, nem hivatalosan és nem a sajtó részéről, hogy ugye, Szilágyi úr, „tőlük” nem akarta elfogadni a pénzt. Mire én: nem, uram, amikor én azt mondtam, hogy a megosztott díjat nem fogadom el, abban az is benne van, hogy ha érintetlenül ítélték volna nekem, elfogadtam volna. Hiszen ha vállalkozók pénzt adnak össze, ami irodalomra fordítódik, amivel irodalmi alkotást kívánnak megtisztelni valamely hiteles zsűri döntése nyomán, nos, ez önmagában több, mint gesztus: örvendetes, jövős elgondolás. Egyébként ezt én pár évvel ezelőtt ilyenformán el is mondtam, amikor az írószövetségben átvettem a Getz-díjat. Gondolom, az az alapítványtevő sem volt az a kimondott népből jött származék. Ha ugyan arról a partról kérdezett a kérdező. Bár lehet, hogy provokált... Tavaly a Magyar Irodalmi Díjjal tehát nem volt gond, mivel azt Esterházy Péter kapta. Lehet, hogy Esterházy' után, aki a legformátumosabb magyar író manapság, ráadásul könyve példányszámrekordokat döntöget, egyszóval lehet, hogy őutána ez a grénium nem akarta vállalni azt, hogy újra egy könyvnek adja a díjat. Nehogy ezzel hasonló rangra emeljen egy következőt. Vagy ki tudja? Lehet, mindezt megfogalmazatlanul, reflexszerűen. Hiszen egy ilyen kitüntetés kanoni- zációt is szolgál. Maga a kánonba emelés. Ötmillióval kisámfázva. De ne mondjak ilyeneket, mert végül majd még azt hiszik, savanyú a szőlő... Említettem, sokféle zavartságot éreztem a Hollóidő fogadtatása körül. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy nem akartak átlépni a Hollóidő fölött. Tehát úgy gondolták, ennek ott kell lennie, ráadásul — rémlik, ez a sajtóból kiderült — három zsűritag az első pillanattól kezdve mellette állt. Csakhogy a szavazók hatan voltak, mert Szörényi László, akit a díj alapításakor fölkértek hetediknek, már tavaly sem vett részt a zsűri munkájában. Hogy miért, ő tudja. Kétségtelen, újólag sem hívtak meg helyette mást. Tavaly ez nem okozott gondot, hiszen akkor ott konszenzus lehetett. Itt viszont ez a páros szám megbosszulta magát. Három erre, három másra, ez hát paritás. Ebben a megoldásban a díj gazdái azonban mintha nagyon megnyugodtak volna. Ez abból is kiderült, amilyen lázasan próbálták eligazítani később a dolgokat, miután a megosztósdi léket kapott. Hogy a zsűri döntött így, a zsűri döntése szent. De mennyire... A fővédnök mindjárt a díjkiosztást követő estén a rádióban azzal nyugtatta meg az irodalmi közt, hogy nagyobb csapás ne érjen egy tehetséges írót, egy jó könyv szerzőjét, mint az, hogy egy másikkal együtt díjazzák. Megosztásról nem szólt. Majd meg valami olyasmit mondott zavarában, hogy a Szilágyi TALLÓZÓ
