Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai
TALLÓZÓ könyve nem lesz attól rosszabb, hogy szerzője ezt a díjat nem fogadta el. Persze értem én, hogy nem úgy gondolta, hogy nem lehet rosszabb, mint amilyen... A Rádió Irodalmi Újságja szombaton, miután az én mondókám elhangzott, bejelentette, hogy kedden délután az irodalmi műsorban a különböző vélekedéseket fogják közreadni. A különböző vélekedések ugyancsak a fővédnök magyarázataira és magyarázkodásaira korlátozódtak. Ezekben elég sok szó esett a tavalyi díjról, hogy az milyen helyes volt — amit ugye senki sem vitatott. Aztán sorra került az idei, hogy lám, most így döntött a zsűri, hogy az idén kettő legyen, az egyik tehetségesebb, mint a másik. Amúgy ez így jól nézett volna ki, gondolom, be is kalkulálták: két kis öregember, akiknek egyaránt van Erdélyhez közük, az egyik ott él, a másik onnan jött, nagyjából egyívásúak. Csak mit ád Isten, egyik visszautasítja a díjat. Sebaj, az így megmaradt összeggel akkor mi majd fiatal erdélyi írók előrehaladásán bábáskodunk. Ez amúgy nagyon is rendben van. Csak ugye az a bizonyos lóláb. Mely olykor kilóg. Vagyis itt a kozmetikázási szándék. Aztán megjelentek a sajtóban zavaró, talán a sajtóértekezleten félrehallott furcsaságok is, miszerint Szilágyi ötmillió forintról mondott le az erdélyi irodalom javára, fiatal erdélyi írók javára. Tehát arról is, amit eleve nem szántak neki. Most fognak jönni a fiúk, hogy mi van, hol az ötmillió — gondoltam. Nos, ha nem is így, de azt mindjárt megkérdezték tőlem Kolozsváron, hogy akkor én ugye majd sugallni fogom, hogy ki kapjon. De hiszen ha nem fogadtam el, akkor az a pénz nem az enyém, hogy szólhatnék bele, hogy a későbbiekben mi történjék vele. Mellesleg valahogy az egész díjátadás körüli mókában, ahol ugye a laudációt is megtartották a Hollóidckö 1, mintha én ott lennék, szóval volt valami olyan látszatkeltés, minthogyha én csak a pénzt utasítanám el. Na most egy irodalmi vagy bármilyen kitüntetés intézmény — szerintem. Még ha ebben az esetben az pénzzel, sőt a mi körülményeink között, mondjuk, jelentős összeggel jár is. Én ennek az intézménynek a pénzen túl elsősorban a Hollóidöhöz való viszonyulását nem fogadtam el. Még azért annyit: azt gondoltam, hogy a sajtó foglalkozni fog az üggyel, de nem számítottam a reagálások ilyen hevességére. Aztán megértettem persze, szokatlan dolog ez. Rendhagyó. Az embereket meghökkenti, ha valaki bármi elismerést elutasít, ám ha ez ráadásul pénzzel is jár, jelentős összeggel, teljes az értetlenség. Ennek a köz figyelme mindjárt utánakap. De motivációkra nem kíváncsi. Hárommondatos magyarázatot vár. És nyilván a félnótástól várja a magyarázatot, aki eleresztette a madarat, holott azt meg is kopasztották neki. Mosakodnia kell, már-már bocsánatot kell kérnie. Az értetlenkedő fejcsóválás közben annak szól, hogy az írók, művészek — különösen az újabb érában — mindig panaszkodnak, hogy nem támogatják őket, hogy kevés jövedelemből élnek. Nem titok, hogy nagy hányaduk nagyon szerényen vagy még annál is szerényebben él. És akkor valaki nem nyúl a pénz után. A média hát rávibrált az esetre, én meg kapkodtam pár napig a fejemet. S közben egyre a Bajor Bandi kedvenc mondása járt az eszemben, miszerint a púpos tevék között az a nyomorék, amelyiknek nincs púpja... (Kortárs, 2002. 2-3. szám)
