Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalásának lehetőségei és veszélyei (Tőzsér Árpád: Finnegan halála)
TALLÓZÓ Finnegan felült a ravatalon” (Bíró 1992, 7.). Könnyű érvelni amellett, éppen a Tőzsér-szövegek intertextuális utalásai okán, hogy a Finnegan halála című kötet valójában a nevek mentén olvasható egybe. A szövegekben felbukkanó és elbújó nevek azt a célt szolgálják, hogy mintegy magukévá tegyék a (szöveg)korpusz egészét, újraértelmezzék az irodalmiság lényegi funkciót. így aztán a nevek segítségével villan az olvasó elé az ókori görögség irodalma és filozófiája — Euphorbosz és Dionüszosz az Euphorbosz monológjában, a Herkules-oszlopok előtt veszteglő Pindarosz a Kettős ballada című opusban, Odüsszeusz a Vértelen áldozatban, a római kultúra és civilizáció - Cinna, Plautus, Augustus, Brutus stb. Euphorbosz monológjában, Cassius és Caesar a Vezér-monológokban, Vénusz a Finnegan halálában vagy a zsidó és keresztény egyházi hagyomány - a Gólem és Magóg a Levél Magyarországra című Petőfi-versből, Sebastianus az azonos című versből, Szent Patrick és Tar Lőrinc, Faust és Belzebub az Utószó pokoljárásokhoz, Jákob és Lea a Leviticus, Mária és Krisztus a Finnegan halála című opusból. A reneszánszon (Marié Medici, Michelandelo, Zuboly epilógusa), a barokkon (Corneille, II. Fülöp, Greco) és a 19. század művészeti és irodalmi hagyományain (Petőfi ismeretlen verse, Paul Gauguin, Verlaine, Stendhal, Vörösmarty) át a 20. század neveken át történő textuális elsajátításáig jönnek szembe az olvasás során a nevek. Természetesen nem az időbeli linearitás rendjét tartva, hanem egymásba szálazódva, egymást felülírva jelennek meg a kötet nevei, egy szövegen belül a legtágabb horizontokat felvillantva. Persze könnyen bele lehet kötni ebbe az eljárásba: nem a leginkább direkt intertextuális lehetőség-e a nevek által játékba hozott szövegközöttiség? Hiszen az ilyen megoldás autoritásokkal végzett (fel)stilizá- lásnak is felfogható. Vagyis a nevek, e szerint a logika szerint, afféle varázsszavakként működnek: céljuk nem annyira egy organikus szövegegész játékba hozása, mint inkább a név által jelölt autoritás szövegbe építése, önmagává tétele. Főleg a 20. századi filozófiából és irodalomból szövegbe épített nevek esetében érheti ilyen vád a szöveget, szövegalkotót. Varga Lajos Márton, Hrabal, Vítézslav Nezval, W(eöres) S(ándor), Ady, Babits, Kosztolányi, Olasz Sándor, Max Weber, J(ames) J(oyce), T(óth/őzsér) Á(rpád), Tóth Árpád, Ted Hughes, Virilio, Bertók László, Szabó Lőrinc, Camus, Gottfried Benn, Fernando Pessoa, Baudrillard stb. neve a beavatottság pozíciójába emeli a szövegek szerzőjét, a szöveget pedig egyfajta hermetikusan elzárt terráriummá, az irodalmiság mesterséges tenyészetévé alakít(hat)ják. Másfelől azonban a sajáttá tett idő bejárásának egyik hatékony módszerét is tisztelhetjük ebben az eljárásban, amelyhez hasonlót Ezra Pound Cantos-jában is találhatunk. Az időt nevek által állítja elénk a kötet, pontosabban a nevek által történetté tett időt kavarja össze, s gyúr belőle saját szöveget. Az idézőjel Tőzsér verseskötetének kapcsán kétszeresen is jogosult. Egyrészt azért, mert a már említett nevek által mozgásba hozott eszmék, korok, szellemiségek adják a kötet verseinek egyik jól elkölöníthető témáját: tehát a „saját” a másikon keresztül nyilatkozik meg. Másrészt pedig azért, mert szinte alig van a kötetnek olyan verse, amely ne szerepjáték lenne. A kötetnyitó Sebastianus című opus például olvasható Sebastianus egyes szám második személyben, szabad függő vagy átélt beszéd formájában önmagához intézett monológjaként is, meg a lírai
