Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A test mint szöveg és konvenció (Fehér Kriszta kötete), Nosztalgia és frusztráció (Hajtman Béla regénye)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A test mint szöveg és konvenció Fehér Kriszta: Ünneprontás című kötetéről Fehér Kriszta első verseskötete az AB-ARTnál jelent meg, annál a kiadónál, amely a 90-es években a „fiatal szlovákiai magyar irodalom” egyik legfontosabb kiadójává vált. A Start sorozat 10. darabjaként megjelenő Ünneprontás tehát egy lehetséges kiadói koncepció egyik állomásának is tekinthető. Első olvasásra Fehér Kriszta kötete jellegzetesen első kötetnek tűnik. Többféle hanggal, nyelvvel próbálkozik annak érdekében, hogy valamilyen egyéni nyelven sikerüljön megszólalnia. Ez a késztetés már a versek hosszúságán is lemérhető: egysoros verstől egészen háromoldalasig rengeteg variációval találkozhatunk, tehát a minimalista költészet felől is kaphatott indíttatást ez a költészet, de felfedezhetőek benne a nyolcvanas évek „új szenzibilitás”-ának nyomai is. Második olvasásom során a „tapasztalatlanság jegyeire” figyeltem. Egyszóval azokra a sorokra, amelyek elárulják, hogy pályája elején járó költőről van szó. Bevallom, találtam is ilyen sorokat, szóképeket. Például a Meztelenül című vers túlzó, patetikus sorait: „MEZTELENÜL Léptél a szobába. Mint a fény. Mint a vad. Mint az Ember.” (14.) A nagybetűs ember egyáltalán nem árulja el, miért is kellene nagybetűvel írni ezt a szót, amely eléggé általános, semmitmondó fogalom. Éppígy, hogy a dolgok lexikai szintjén maradjunk, zavaró számomra a Krisztus és az Isten szó gyakran motiválatlan használata (Isten nevét hiába ne vedd!), főleg a versek végén áll olyan, lezáró szerepben, amely mintha megoldást jelentene a vers és az olvasó számára: „Isten riadt tenyere/ madárrá simogat” (47.) Az Isten és a Krisztus szó mintha ezekben az esetekben a hiányzó jelentés helyett állna, mintha a jelentés ürességét lenne hivatott eltakarni a fel nem épített transzcendenciával. A jelentés utáni vágy néha olyan szélsőséges képeket eredményez, amelyek önmaguk ellenébe fordulnak, mint például a Testiség című opusz bevezető képsorai, amelyek átgondolatlanságról tanúskodnak: „Ráültél kicsi, férfias fenekeddel a nyelvemre.” (48.)
