Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A test mint szöveg és konvenció (Fehér Kriszta kötete), Nosztalgia és frusztráció (Hajtman Béla regénye)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

A Szerelem és a Szerelem II. címek is meglehetősen semmitmondónak számítanak, ahogy Kukorelly Endre szokta mondani, nem csinálhatunk úgy, mintha előttünk már legalább húszezerszer nem írták volna le ezt a szót — szerelem, azaz csak valamilyen különlegesen indokolt esetben, a szó elkopta- tottságának abszolút tudatában érdemes ezt megtenni. Fehér Kriszta két versímben is felhasználja, ráadásul a Szerelem II. esetében a sokat sejtető római szám nem áll arányban a viszonylag sovány, egysoros mondandóval: „be- lé(m)remegsz” (23.)

Egyszóval találhatunk jó pár példát a szöveg elcsuklásaira, a nem egészen birtokolt nyelvre és jelentésre. Harmadik olvasásom során a meglepő, friss, a jelentés zárt burkát szétfeszítő képekre koncentráltam. Ilyen például az Avatás című opus kezdőképe:

„végtagjaidból lesznek a támpillérek

és a fejedből a torony

hol nyelveddel harangoznak” (17.)

Ebbe a három sorba természetesen illeszkedik a nyelv szó, amelyet Fehér Kriszta talán túlságosan is gyakran használ, mintha a posztmodern késztetéseknek talán túlságosan is szeretne megfelelni. Ebben a strófában azonban az antropomorfizált táj és a nyelv kapcsolata nem válik esetlegessé, éppen ellenkezőleg: a két minőség elválaszthatatlanságát deklarálja.

Épp ilyen ütősek a Karácsony és szilveszter között szentenciái is: „Mint ötszáz géppapír, olyan egyformák a napok.” „Olyan tompa a világ, mintha három zárójelbe tettem volna.” Általában elmondható, hogy ez a költészet ott tud erős lenni, ahol az egzisztenciális élmények tematizálódnak.

Negyedik olvasásom tehát ezeknek a verseknek az egzisztenciális hátterére irányult. Jellemző az Ünneprontás verseire, hogy a bennük megképződő lírai alany saját vagy a társ testén keresztül néz önmagára, helyzetére, világban elfoglalt helyére. A versek monológjai és rejtett dialógusai is a testek közti párbeszédnek vagy a test monológjainak foghatók fel, mint például az A vatás (17.), a Hajnalok (21.), a (kérlek) (28.), a Testiség (48.). A test válik azzá a biztos ponttá, ahol Fehér Kriszta verseinek alanya az egzisztenciális kiszolgáltatottságból kitörhet és bizonyosságot szerezhet önmaga létének kontúrjairól. Sajátos testköltészet jön létre tehát a kötet legtöbb versében, talán ez az a fogalom, amelyet a legjobb hívó szónak érzek a kötet kapcsán.

Ötödik olvasásom tehát a testre irányult - a testre mint szövegre és mint vizuális élményre. Vagyis - a félreértéseket elkerülendő - a kötet egészére, hiszen Fehér Kriszta szövegeit a költő teste, testtájai, testdarabjai szegélyezik. Hasonló ez a megoldás Szűcs Enikő Angyal című kötetéhez, bár Fehér Kriszta sokkal visszafogottabb módon dolgozik a testével, mint Szűcs Enikő. Test és szöveg, vizualitás és szöveg kapcsolata adja azt az élményt, amely Fehér Kriszta költészetét bennem a női líra képzetével kapcsolja össze. A szöveget kísérő (test)képek is a testköltészet és a női líra felé irányítják az olvasást.

Hatodik olvasásom során ennek a testi költészetnek a milyensége felé fordítottam figyelmemet. A személyes élmények erejére bízza a legtöbbet a szöveg, s nem próbál radikális jelentésfordulatot végrehajtani. Jellemző a