Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KEGYELET - Fónod Zoltán: Orbán Ottó halálára
azt, amit a jövő számára megalkotott. A Szlovákiai Magyar írók Társaságának minden tagja nevében búcsúzom most porhüvelyétől, s kívánom, hogy nyugodjék békében. Dávid Teréz, béke veled! Salom! Ámen! Roncsol László Orbán Ottó halálára Súlyos veszteség érte a magyar irodalmat, hatvanhat éves korában elhunyt Orbán Ottó, Kossuth-díjas, kétszeres József Attila-díjas költő. 1990-ben Babits Mihály-díjat, a Soros Alapítvány irodalmi díját és a Weöres-díjat, korábban a Graves-díjat (1974) és a Déry-díjat (1986) is megkapta. Kassák, Weöres Sándor, József Attila, Pilinszky János, Nagy László vagy Ginsberg egyaránt hatott költészetére. Műfordítóként a világlírával való rendszeres találkozása is terméke- nyítően hatott rá. A kivetettség és a magány érzése meghatározó volt költészetében, amelyet tragikus gyermekkora élményei, árvasága is csak erősített. Lírájának egyik kulcsszava a „lét” volt. A háború, az üldöztetés, az egyén és a történelem titkait vallatta. A magyar költészeti hagyomány azon nyomvonalán haladt, mely a hatásformák áttételesebb megjelenítését vállalta az élménylíra vallomásos megoldásai helyett. Versei tanúsága szerint nem a szókép a vers hatásformáló minősége a meghatározó számára, hanem az élmények és felidézett viszonylatok egymásra utaló rendszere, a „karcsú, nem múló villanás” a fontos. Súlyos terheket, drámai akaratot hordoznak versei. Az emberi kisszerűség éppúgy fellelhető nála, mint a kozmikus hontalanság érzete. A formaeszmény változásait jelezte nála nemcsak A föltámadás elmarad (1971) című kötete, hanem a jelentésátvitel lehetőségeit felvonultató versei is (Csillagöv; Szegénynek lenni). A látvány szerepét a lírai versben fellelhető szimbólumok és a léthelyzetet erősítő sajátos metaforák is hangsúlyozottá teszik nála. A költészet hatalmá-t hirdette 1994-ben megjelent kötetének címe is (alcímében: Versek a mindenségről és a mesterségről). „Fut az idő, mint a Duna partjai közt tova,/ Nem tudod, honnan, nem tudod hova” — írta A New York-i Világkereskedelmi Központ két lerombolt tornyára emlékeztető versében. Egy másikban pedig a halállal egyezkedett ("Fölfoghatjuk-e a halált az élet részeként?”), s barátját emlegette: „Barátaim közül legutóbb Parancs János szállt le az Alvilágba; lelkifurdalást hagyott rám — míg ő a szomszéd pavilonban haldokolt, én másodszor is megszülettem: élek”. „Élek!” — írta néhány hónapja, s nem gondolt arra, harmadszor is újra kellett volna születnie... Legutolsó versében (melyet a Népszabadság néhány nappal a halála előtt közölt) a költészet halálos kockázatát emlegette. „Ha holnap erre száll egy angyal” az általa feltett kérdésre: „eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad” — csak a vigasztalan válasz marad, most a halál volt az erősebb... Ostromgyűrűben élt, a halál ostromgyűrűjében ahogy utolsó kötete címében is megfogalmazta, s így marad meg emlékezetünkben — verseivel, hihetetlen élniakarásával, kételyeiben is személyes szenvedélyességével, hűséggel mindahhoz, amit megélt, s ami körülvette, s aminek „nagy összegezője” lett élete során. KEGYELET
