Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Marián Grupač: Távirat (novella)
Távirat pontosság iránti igény, s legalább részlegesen szerette tudni, hogy mi történik a pusztán, a faluban és a nagyvilágban. Naponta hallgatta a híreket, és iparkodott, hogy legalább a legfontosabb híreket megjegyezze. Az ember azt hinné, hogy amikor az ember megöregszik, elveszíti az érdeklődését a világ iránt, s csak a halálát várja. Kalvanról ezt nem lehetett elmondani! Hirtelen kopogtak, majd valaki kinyitotta a külső ajtót és beszólt: — Imre, itthon vagy? — Itt vagyok, gyere beljebb, Jakub. Jakub Bubeník volt, a szomszéd (valójában mindenki szomszéd volt mindenkivel), Kalvan régi barátja. A faluban dolgozott, s együttesével temetéseken és lakodalmakon játszott. Nem, nem dobon, hanem trombitán játszott. Mindig, amikor játszott, hozott haza egy kis megszolgáltat, ahogy Kalvannal a pálinkát hívták, amit borravalóul kapott. Két gyereke volt. Ján, aki főiskolát végzett Pozsonyban, megnősült és ott is maradt, s Katka, aki kiment Ausztriába dolgozni. Bécs mellett egy kisvárosban, nővérként dolgozott. így Bubeník a feleségével kettesben maradt a nagy házban. Mindig abban reménykedett pedig, hogy a gyerekek itt maradnak vagy valahol a közelben telepednek le, s majd lesz, aki öregkorukban gondoskodik róluk, de minden másképp történt. Szerette a gyerekeit, s nem haragudott rájuk, hisz elfogadta, hogy a saját életüket akarják élni, de azért rosszul esett... — Szervusz! — üdvözölte Jakub a barátját és leült az asztalhoz. — Kérsz egy felet? — kérdezte Imrich, de nem várt válaszra. Bement a kamrába, s kihozott egy üveg szilvapálinkát. Töltött mindkettőjüknek, és odanyújtotta Jakubnak. — Isten isten! — koccintottak, és lehajtották a párlatot. — Egész jó... nyelt egy nagyot Jakub és folytatta. — Nem ezért, jöttem. Reggel találkoztam a postással. Csak odaköszönt, mert sietett. De megkért rá, hogy szóljak neked, hogy leveled jött... — Odaadta neked? Miért nem hoztad el? Fel tud cseszni a hanyag munkájával... — Ne dühöngj! Még nem fejeztem be. Gyere el este a kocsmába, ahol személyesen adja át neked. Ajánlott küldemény, és alá kell írnod, hogy átvetted. Ne haragudj, de tudod, hogy van az ilyenkor, karácsony előtt. Az emberek mindenfelé képeslapokat küldenek, boldog-boldogtalannak. Bubeník száraz szarkazmussal a hangjában, tovább folytatta: — Van a postásnak ilyenkor elég baja. S a te házad, hisz tudod, nem esik útba. Különben is, legalább... — Legalább felhajtunk néhány pohárkával! — vágott a szavába mosolyogva Imrich. Jakub is elmosolyodott. — Megegyeztünk? — Meg. Akkor este a kocsmában! Péntek esténként a kocsma szinte mindig tele volt. Nem mintha a többi napon nem lett volna... Amikor Bubeník Kalvannal megérkezett, már minden ismerős itt volt — Matej Krkos, a buszsofőr, mélyen papucs alatt, Feró Gresák, a bányász, félnótás, Medard Repina, a postás, aki mindig mindent összekevert, Rudo Zemaník, a kőműves, aki mindig verekedett, Miro Kácer, nyugdíjas és a
