Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Marián Grupač: Távirat (novella)
Marián Grupač falu esze, a hnb egykori titkára, nagy kommunista, s így tovább, mind belemélyedve a dumába és az ivásba. Ez utóbbi főleg az öreg Zádrapecky Pistára vonatkozott. Agglegény volt, közel a hatvanhoz, de kevesen voltak az elmúlt évtizedekben, akik józanul látták őt. Állandóan bűzlött a szesztől és a mocsoktól, arca borotvát csak nagy ritkán látott, dolgozni pedig soha nem dolgozott (legalábbis nincs a környéken olyan ember, aki erre emlékezne). Hivatalosan soha nem volt állása, s emiatt a bolsevista időkben többször megjárta a börtönt is, mint közveszélyes munkakerülő, a szocialista rendszer élősködője. Holott mindig ugyanabban a ruhában járt és bűzlött mint a tehénlepény — úgy tűnt, hogy így is született —, de nem fordult elő, hogy hitelbe ivott volna, ha mégis, akkor mindig megadta a tartozását. Egy titokzatos, gazdag koldus... A kocsmában igen kellemes volt a hangulat, bár az agyonfüstölt levegőben még így is szétáradt némi melankólia, amely elsősorban Ignác Strzennek köszönhető, aki egy kis sörért és féldeci borókapálinkáért érdekesebbnél érdekesebb történeteket mesélt, amelyek szerinte — s ezt mindig hozzátette — valóságosan is megtörténtek valóságos emberekkel. A legnagyobb visszhangot mégis az a története váltotta ki, amelyet a saját unokaöccséről mesélt (bár neki mindenki unokatestvér volt vagy kommunista), aki a legénybúcsúján úgy berúgott a barátaival, hogy záróra után, amikor kidobták őket a kocsmából, nem tudott se megszólalni, se lábra állni. így aztán a haverok elcipelték a családi házig, meggyőződtek róla, hogy él, aztán a sorsára hagyták. Reggel, az esküvő napján az anyja még sötétben felkelt, hogy az utolsó munkákat is elvégezze, mielőtt a vendégek megjönnek. Időben fel akarta költeni a fiát is, de az nem volt a szobájában. Rögtön tudta, hogy nem aludt otthon. Felköltötte az urát, s elkezdték keresni drágalátos fiukat. Az egész házat végignézték, a kertet, az udvart, sőt még a disznóólba és a tyúkólba is benéztek, de sehol nem találták. Lassan már dél felé járt az idő, a vendégek kezdtek szállingózni, s mindenki a vőlegény felől érdeklődött. Az anyja az apjával hebegett-habogott. s mindig kitaláltak valamit, hogy hová kellett még a fiúnak elugornia... Eközben a vőlegény végre felébredt mormotaálmából a szomszédék udvarán az istálló mellett — valószínűleg a barátai sem voltak teljesen józanok az éjszaka... Rögtön rádöbbent, hogy mi történt. Bár szédült a feje, hányinger keringette, a ruhája koszos volt, s fogalma sem volt arról, hogy hány óra lehet, rádöbbent, hogy az igazi gondok — azok a legislegnagyobbak! — még csak most kezdődnek. Észrevette ugyanis, hogy a kiadós ebéd és még kiadósabb esti ivászat végtermékei mind a nadrágjában kötöttek ki. Magyarán és leegyszerűsítve a dolgot, összeszarta magát, mint egy észak-amerikai ősbölény! Gyorsan kellett tehát cselekednie, ha nem akarta elszarni a saját esküvőjét is. Mint a menyét, csendben beosont a házba, ahol illatozott a sok kalács és sült (most már valami más is), s hangosan visítoztak a gyerekek. Ahogy így hangtalanul közeledett a fürdőszobához, észrevette az apja, aki még nem is ismerte a nadrágja tartalmát, s rámordult:
