Irodalmi Szemle, 2002

2002/4 - SZÍNHÁZ - Koltai Tamás: Nemzeti varázslat

SZÍNHÁZ

szellemi-technikai perspektívát közvetíthette volna a világnak — ahogy máshol épülő színházak közvetítik a magukét Barcelonától Pekingig. A Schwajda-Siklós épület is adekvált a korral: napjaink magyar horizontjának tükre.

A mi Viktor Emánuel-emlékművüknek nincs saját egyénisége, ezért fölhabzsolja és megemésztetlenül kihányja a történeti koroktól a jelenig tartó építészeti és színházi paneleket. Az az amphiteatro-classico-fellnerhelmer-sze- cesszió-gabonasiló-plaza-hotel fiiing, amely kívül-belül árad belőle, arról árulkodik, hogy építői színházidegenek. Pontosabban, amit a színházról gondolnak, az az újgazdag fenn az ernyő, nincsen kas, a pénz és az üzlet bűvöletében fogant. Ezért sokaknak tetszeni fog. A nyárspolgári ízlésterror Háza. A fölkapaszkodott parvenü polgár háza: Moliere Tourdain ura jól érezné magát benne. Végigsétálna a márványlépcsőn, végigcsodálná a csillagos mennyezeteket, az álszecessziós, álempire és valódi fémvázzal kombinált plüssbútorokat, a különféle kékek egymással hadakozó orgiáját, jegyet venne egy páholyba, sőt megvenne egy páholyt, ahogy a klasszikus polgári időkben lehetett, mondjuk a karzat 1-es számút nyolcezerért, látni nem látná a színpad felét se (de nem is azért jött, hanem, hogy őt lássák), kikönyökölne az egyedien tervezett kék és óarany kárpit előterében a műbőr könyöklőre, szemével a díszpáholyt keresné, és ha megtalálta, elégedetten hátradőlne, „coki a plebs- nek”. mondaná, mi vagyunk azok, akik a Wagner bayreuthi Festspielhausával megszüntetett társadalmi hierarchiát újraélesztettük, az arénaszerű nézőtér egyenlőséget hirdető demokratizmusát fenékbe rúgtuk, és ha azóta már a világon sehol se teszik, mi újra elkülönítjük a néptől a kiváltságosakat, ezért birtokolhat ő is páholyt, és szemezhet sré vizaví az uralkodóval.

A színpad nagy és keretes. Amit az elmúlt száz év során a színházi újítók Appia óta kitartóan lebontottak — a rivaldát —, a virtuóz maradiság varázsütésre visszaállította. Nagy ugrás hátra, a kukucskaszínpadig. Oldalszínpad csak egy van; vajon miből nem volt elég ahhoz, hogy a másik is megépüljön, helyből vagy pénzből? Az épület van beszorítva a prérire. vagy a szokásos flanc, a márvány és a brokát szorította ki a büdzséből az alaptechnikát? Mint a nyolcvanas években az aranyfüst ára a színpadtechnikát és az akusztikát az Operaházból. Apropó, akusztika. Ahhoz, hogy jó legyen, vagy szakértelem kellett volna, vagy idő kellene az átépítéshez (egy éve megjósoltam, hogy így lesz), Akusztika vagy kampányfinis, ez itt a kérdés. Majd hangvetőket raknak föl, és Éva mikroportot kap, hadd kongjon a Tragédia- hangjátékban, mint az Úr hangja. Persze csak ha nem segít a varázsló, akit a hírek szerint a kormánybiztos-mágus bérelt föl — nem vicc — az akusztika misztikus följavítására. Talán Nagy Indián Tűzugrást kellene tartani az épület körül március idusa előestéjén, hogy elűzze az amatőrizmus szellemét.

Tamtam már úgyis van. az internet korában ekhós szekérről árulják a jegyeket négyórás romantikus sorállással, kár, hogy nem hízott libáért, az felelne meg az áléit nemzeti tradicionalizmusnak. Pár éve millenniumi pénzek próbálták földobni a Tragédia-kultuszt de avatott színháztörténészek máig nem bírták megírni a darab előadás-történetét onnan, ahol Németh Antal befejezte. Viszont, ha színháznyitóként Madác h lett előkapva, hirtelen szimpó-