Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - SZÍNHÁZ - Koltai Tamás: Nemzeti varázslat
SZÍNHÁZ ziumolni támad kedvük. Most Tragédia csorog sajtóból, médiából, mindenhonnan. Készül az autentikus előadás. Hogy az lesz, onnan lehet tudni, hogy a nemzeti kulturális miniszter már két éve erre a célra jelölte ki a Nemzeti Színházat: „Szükség van arra, hogy Az ember tragédiáját ne csak kísérleti formában adják elő, hanem nagyjából úgy is, ahogy azt Madách elgondolta.” Efelől tehát nyugodtak lehetünk, semmi kísérlet, most megtudjuk, hogyan gondolta el Madách nagyjából. Szikora János az említett szimpóziumon meghirdette a fénydramaturgia-koncepciót, a szerző és a forrás megjelölése nélkül (Striker Sándor: Az ember tragédiája rekonstrukciója, Budapest, 1996., 60-62. o.), és egy rádióinterjúban jónak látta elmondani, hogy a kilencvenes években nem született a kor szellemének megfelelő Tragédia-előadás. Öröm, ha egy rendező minden Tragédia-bemutatót lát — csak az elmúlt öt évben volt belőle tizenhét darab. Impozáns, hogy mindegyiket leszólja, szívesen hallanám az érveit, mondjuk, Vidnyánszky Attila beregszászi, Schlanger András miskolci, Lengyel György debreceni rendezéséről (hogy csak néhány, jelentős gondolati-teátrális teljesítményt említsek), de hát neki nyilván könnyebb elődei lapályára építeni a saját magasépületét. Olvasom, hogy éretlen főnek túl magas is lesz: csak 16 éven felülieknek ajánlott. Biztosan sok benne a kisded szellemnek ártó gondolat. Hajh, ha Révai elvtárs ezt megérhette volna! Nem gondoltam, hogy szellemi fejlődésemnek ártok, amikor épp csak elmúlván tizenkét éves, sorban álltam a Nemzeti pénztáránál jegyért, ott, ahol ma, az internet korában az ekhós szekér áll. Révai elvtárs bezzeg tudta, legott betiltotta a Tragédiát. Féltucatszor bírtam csak megnézni, így is alaposan tönretette a világnézetemet. Jó, hogy figyelmeztetnek, kiskorú gyermekemet tüstént lebeszélem a kötelező iskolai anyagról, Madách nyilván nagyjából sem neki gondolta el. Már csak párat kell aludni az ünnepélyes megnyitóig, mindenki ott lesz, akinek kevés köze van a színházhoz, hiszen magának az eseménynek is kevés köze lesz a színházhoz. Más napokon majd beengedik a nézőket, talán még a kritikusokat is, bár ez egyáltalán nem biztos, eddig nem gondoltak rá, és igyekeznek később sem. A színházi szakma nélkülük is pezseg, olvasom az újságban, hogy vagy a Nemzeti Színház játszik, vagy a többi, a kettő együtt nem megy, mert egy színész egy este csak egy helyen bír játszani. Egymás elől orozzák el a művészeket, ez az igazi színházetika, egy mindenkiért, mindenki egyért. Igazgatók értetlenül nyilatkoznak, színészkamara kétségbe van esve, nem sajnálom őket, bolha korában kellett volna. Szerveződik a társulat a Soroksári útra, ez is rendben van, úgy csinálják, mint gyerekkoromban a játszótéren, kihez mész, subához vagy gubához, művészethez vagy pénzhez, ki-ki azt választja, amit akar. A nemzetközi hírű belvárosi színház igazgatója indignáltan jegyzi meg: húsz évre tönkre van téve minden. Szerintem keveset számolt. Hacsak nem jön egy másik varázsló, és el nem fújja az egészet. (Népszabadság, 2002. III. 8.) Koltai Tamás
