Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Ján Smrek: Baccardi (vers)
Baccardi fölemelkedtél szívemig. S most nem vagy sehol, tűnt varázsod az idő homályából fel nem támad. Nem torkom szikkadása követel, a lelkem kiált éhesen utánad. Torkom már régen szerénységhez szokott, amit számosán vallanak erénynek, tudatomat nem lehet becsapni: kéri az italokat, amelyek roppant óceánként ölelik át a népeket és egész földtekénket. Ha egyszer felhők hátán szállt valaki, törpévé lenni nem tud soha már, sem féreggé, mely csupán porban élhet. Amikor áldott, rózsás kábulatban a drága konyakokat kortyolgattam, tulajdon hangulatom derűjében az emberiség aranykora fénylett. A mindenséggel feszültem bírókra, hasadt a szív, a csontok is ropogtak, égi fenséget karolt képzeletem, bár testem földre roskadt. Miközben pillantásunk ráesett a vénségére hiú palacksorra, bensőnkben százszorszép poézis lüktetett, s a történelem, az érákat békésen egybefonva. Gothai almanach volt az üveghad, mert az ital is nemes ősök sarja, Baccardi, Martell, Henessy megannyi rangos család, s egyetlen szép mese, melynek folyását ponttal lezárni senki nem akarja. Mióta beléptünk a férfikorba, ilyen mesékben éltünk öntudatlan,
