Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - Ján Smrek: Baccardi (vers)

Ján Smrek

a fiaskót glóbuszként fogtuk marokra, s elénk tárult a világ mása,

5 úgy rezgeti szánkon mosolyunk, mint mérhetetlen erők viharzása.

Ragyogás volt e mosoly; diadal az ember fölfedezte sorsa titkát.

Csillaghoz értek ujjai, játszott a mennyek villámaival s aranyat gyúrt a semmiből, mint régi alkimisták.

Bűbájos kocsmák boltjai alatt a polcon sok-sok víg palack feszített, fóliánsoknak véltük őket sokszor, tnindenik szavuk muzsikált, mint szép Petra rca - rímek.

Lépcső vezetett le a meghitt csöndbe, s bent úgy ült mindenki, mint hűvös dómban, kinyílt az üveg lángfullánkot öltve, s fejünkre borult a kelyhek dala elméláztatóan.

Napóleon is leszállt néha

a szeszbe, melynek neve volt az éke,

tisztán kivettük arca élét,

s hallottuk Párizs üvöltését,

mely azért zúgott hajdan, hogy viruljon

a császár dicsősége.

Ha nemzetközi nyelvet keresnétek, a becses nedűké lenne a megfelelő, abból született a világhimnusz, s a szemekből a rajongás-érzések tündökletes könnyeit csalta elő.

Nem is virrad fel üdvösségünk napja, míg nem simulnak töltött poharakra a töltött fegyvert emelő kezek Mért folyjon mindig vér?

Csobogjon jó ital!

Némuljon el a gyilkos ágyúdörgés,