Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
sorsának megváltozását Csehszlovákiában a „győzelmes február” hozta el számára. A magyarkérdés „sajátos” megoldásában a csehszlovákiai politikai pártok és a diplomácia egyaránt látványos kudarcot szenvedett. Ennek rossz emlékétől úgy igyekeztek szabadulni, hogy a minimális nemzetiségi jogok megadásával próbálták az ügyet lezártnak tekinteni. A politikai elbizonytalanodás hónapjait a magyar kisebbség a maga számára kamatoztatta. Az önszerveződésnek azokat a formáit kereste, melyek az első köztársaság idején kialakultak. Vonatkozott ez a politikai élet. a közigazgatás, a gazdasági és a kulturális élet, a könyvkiadás, a kisebbségi sajtó megteremtésére éppúgy, mint a társadalmi szervezetek (Csemadok. gyermek- és ifjúsági szervezetek stb.) megteremtésére. A politikai és a társadalmi élet mozgásterét azok a változások határozták meg, melyekre 1948 februárja után Csehszlovákiában sor került. Távolról sem lehet azonban azt állítani, hogy kitárultak a kapuk és csak tartalommal kellett megtölteni a politikai rendszer által megszabott kereteket. A legkisebb eredményért is meg kellett küzdeni. Mintegy másfél évtizedre volt szükség, hogy a politikai és közéletben a választott és végrehajtó hatalomban Dél-Szlovákiában megközelítsék a lakosság nemzetiségi arányát. A nyelvek egyenjogúságáról is inkább politikai frázisok hangoztak el. A kétnyelvűség érvényesítése még az etnikailag legegységesebb járásban (Dunaszerdahely) is visszatérő gondot okozott, s a felső pártvezetés céltáblája volt. Nem volt különb a helyzet az oktatásügyben sem, főleg az óvodák létesítése terén. Nyílt magyaréi lenességről nem lehetett szó, az internacionalizmus imamalomszerű hangoztatása azonban nem tudta feledtetni azt a korlátolt, végtelen elfogultságot, mely a párt központi szerveitől a végrehajó hatalmat gyakorló képviselőkig jellemezte a szlovákiai állapotokat. Ez az „örökség” hihetetlen mértékben, szinte a pártok és mozgalmak mindegyike politikájában ott burjánzik az 1989-et követő demokratikus változások után is. A nyílt nacionalista uszítás először 1968 tavaszán szabadult az országra, majd ’68 „forró nyarán” tetőzött. A politikai válsággal és a konszolidáció kényszerével magyarázható, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadására 1968 októberében sor kerülhetett A nemzetiségi jogok korlátozását határozta el a szlovák pártvezetés a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején. A nemzetiségi oktatás (főleg a szakoktatás) korlátozása, a kétnyelvű oktatás bevezetésének a szándéka és más asszimilációs intézkedések erősítése jellemezte ezeket az éveket. Ezekben az években a politikai megfélemlítés is napirenden volt. A támadások célpontjaivá váltak azok az ifjúsági, kulturális és irodalmi törekvések, melyek új módon próbálták megközelíteni a kisebbség életét meghatározó korproblémákat. A megfélemlítéssel és a janicsárok közéleti szerepének növelésével az önszerveződés erejét és szellemét igyekeztek megtörni. Az 1989-es rendszerváltás ezt a politikai gyakorlatot ideiglenesen megszüntette, a demokratikus változások azonban sajnálatosan ismét utat nyitottak a nyílt magyarellenesség előtt. A letűnt évek, évtizedek értéklésekor hangsúlyozottan utalnunk kell arra. hogy az ötvenes években éppúgy, mint 1968-ban, vagy 1989 után a politikai és a társadalmi életben való aktív részvétel volt az alapja annak, hogy a
