Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Sorskérdéseink keresztútjain magyarság a „második” honfoglalását a szülőföldjén elvégezze, illetve kivívott jogait a későbbi kihívásokkal szemben is megőrizze. Tényként kell ezt tudomásul venni, függetlenül attól, hogy ezek az évtizedek utólag milyen (politikai) minősítést kapnak a későbbi nemzedéktől. A történelmi tapasztalat a kisebbségi magyarságot kezdettől fogva óvatosságra intette. Hisz az alkotmányos szervek a kassai kormányprogram kisebbségeket sújtó megállapításait, majd az azt követő jogsérelmeket a mai napig nem ítélték el, s e téren törvényes elégtételre nem került sor. Különösen azt követően, hogy 1990 után az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény hatályát is megszüntették. Jellemző a politikai helyzet sajátos alakulására, hogy az 1948. május 9-én elfogadott új alkotmány említést sem tett a nemzeti kisebbségekről. Jelzés értékű volt, hogy 1948 júniusában, a belügyi megbízott hirdetménye egyes magyar települések helységnevét (mely az első köztársaságban is legális volt) adminisztratív úton megváltoztatta. Utalt ez arra a tudathasadásos állapotra, mely a nemzetiségi politikát Csehszlovákiában mindig is jellemezte. A szlovák nemzetébresztőkről, irodalmárokról, ellenállókról elnevezett helységnevekkel demonstrálni kívánták azt a törekvést, hogy Dél-Szlovákia nemzeti jellegének megváltoztatása a szlovák politika hosszú távú céljai közé tartozik. A történelmi tanulság érdekében nem árt áttekinteni azokat az intézkedéseket, melyek a magyarság helyzetével foglalkoztak az ötvenes éveket követően. A magyar kisebbség helyzetével négy évvel az események után egy kormányhatározat foglalkozott (1952. június 17-én), melynek alapján a Megbízottak Testülete (részletes utasításokkal) hasonló tartalmú határozatot hozott 1952. július 1-jén. A határozat „szigorúan titkos” volt. Elrendelte, hogy a magyarok lakta járásokban és községekben az állami szervek, közintézmények és gazdasági szervezetek megjelölését magyarul is fel kell tüntetni, s a községeket és a városokat magyar nyelven is meg kell jelölni. Intézkedett arról is, hogy az államigazgatás magyar nyelvű tájékoztatást is adjon ki a dél-szlovákiai nemzeti bizottságok számára, s az állami szervek magyar nyelvű határozatokat, hirdetményeket, felhívásokat tegyenek közzé a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken (vasútállomásokon, autóbuszmegálló-helyeken), s magyar nyelvű útjelző és tájékoztató táblákat stb. helyezzenek el a vasútállomásokon. Intézkedett arról is, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárok beadványait, kérelmeit és panaszait magyar nyelven is el kell intézni. Ezeket az intézkedéseket egészítette ki az 1959. február 5-i határozat, mely arról rendelkezett, hogy a törvényeket és a jogszabályokat magyarul is meg kell jelentetni, s a magyar nyelvű beadványokat (a hivatal ügyviteli nyelve a szlovák volt) kötelesek magyarul is elintézni. Lehetővé tette az intézkedés azt is, hogy a nemzeti bizottságok tagjai az üléseken magyarul is felszólal hat- nak.(35) A magyar kisebbséget először az az alkotmánytörvény említi, mely a szlovák nemzeti szervekről szólt s 1956. július 31-én fogadták el. A törvény (2. cikkelye) a Szlovák Nemzeti Tanács feladataként említi, hogy „az egyenjogúság szellemében biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségű lakosság gazdasági és kulturális életének kedvező fel tételei t.”(36) az 1960. július 11-én elfogadott új
