Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Sorskérdéseink: keresztútjain a lakosságcserére korlátozódott, a magyar kisebbség helyzetének átfogó rendezéséről Gyöngyösi nem volt hajlandó tárgyalni. Az egyezmény reciprok cseréről szólt: a csehszlovák kormány annyi csehszlovákiai magyar áttelepítésére jogosult, ahány szlovák önként jelentkezik Magyarországon a Csehszlovákiába való áttelepítésre. A lakosságcsere megkezdését késleltette, hogy a csehszlovák fél futószalagon, bírósági végzések nélkül akarta „kinevezni” a magyar „háborús” bűnösöket Csehszlovákiában, akiket aztán vagyonelkobzással telepíthettek volna Magyarországra. A magyar fél késleltető szándéka miatt Csehszlovákia ismét a megtorláshoz folyamodott. Beindította a deportálások második hullámát. 1946. november 19-től 1947 februárjáig katonai-karhatalmi alakulatok bevonásával tömeges méretű csehországi deportálást hajtottak végre. A deportálások során 44 129 személyt — egész családokat, öregekkel, gyermekekkel együtt — a legkegyetlenebb télben, marhavagonokban szállítottak Csehországba. Benes elnök 88. számú dekrétuma alapján deportálták a Komáromi, Dunaszerdahelyi, Ógyallai. Somorjai, Galántai, Vágsellyei. Érsekújvári és más járások falvainak lakóit. 220 faluból hurcolták el a magyar lakosokat, azzal a szándékkal, hogy ők már nem térhetnek vissza falujukba. A kormány eredetileg 250 ezer magyar lakos deportálásával számolt/1?) Az elhurcoltakat a Klatovi, a Zateci, a Mladá Boleslav-i, a Hradec Krá!ové-i. a Jicíni, a Karlovy Vary-i, a Domazlicei, a Pilseni, a Kladnói, a Chomutovi, a Brünni stb. járásokba deportálták/1'*) A deportálásokkal egy időben beindult a „lélekvásárlás” különös módja. Az ún. reszlovakizálási akció a nemzet azon fiait akarta „visszafogadni”, akik a 19. és a 20. század magyarosítási törekvései során „hűtlenek” lettek a nemzethez. Ez az intézkedés is a magyar kisebbség felszámolását tűzte ki célul. Egy 1946 júniusában elfogadott kormányhatározat alapján a belügyi megbízott rendeletben szabályozta a reszlovakizáció feltételeit. Kormányrendeletet erről csak 1947 márciusában fogadtak el. A reszlovakizációs bizottságok tevékenysége 1946, június 17-én kezdődött és július 1-jén ért véget. A megfélemlítés és a lelki terror méreteire jellemző, hogy a csehszlovákiai magyarság négyötöde, azaz 435 264 személyre 120 636 családfő írta alá a reszlovakizációs kérvényt. Közülük 89 179 személy már az 1930-as népszámlálás során szlováknak vallotta magát, így az ő kérvényüket eleve elfogadták. A reszlovakizációs bizottság 1948. január I -jéig további 193 415 személy kérvényét fogadta el. Az elutasítás sorsára 99 401 esetben került sor, 41 269 kérvény esetében pedig a döntés különböző okok miatt (formai hibák, elhalálozás stb.) elmaradt/1^ A közvélemény ítéletével szemben a reszlovakizáció nem azok szégyene volt, akik a szülőföldön maradás kényszerével azt aláírták, hanem azoké, akik ezt a módszert az elnemzetietlenítés és az etnikai tisztogatás eszközeként — megfélemlített és megzsarolt emberekkel szemben — alkalmazták. Végveszélyben, a teljes kiszolgáltatás esztendejeiben a szlovákiai magyarság tömegei a megmaradás ösztönével választották ezt az utat. Nem magyarságukat akarták elárulni, hanem a megmaradás, a szülőföld megtartásának utolsó lehetőségével kilátástalan helyzetükön próbáltak javítani. A magyarság üldözésének ezt a sátáni tervét lélekben embertelennek és erkölcstelennek tartották. A későbbi évek népszámlálásai — főleg az 1961. évi — a megmondhatói, hogy a
