Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Sorskérdéseink keresztútjain helyzet azonban távolról sem ilyen egyszerű. Az utódállamok esetében (Csehszlovákiát, Romániát, Jugoszláviát említjük) a nemzetállami eszme forrásvidéke nem a reális szocializmus gyakorlata volt, hanem az a „modell”, melyet az „államalapítók” választottak 1918 forrongó, a Monarchia nemzetei számára sorsdöntő időszakban. Ez az eszmeiség a francia példát követte. Az államalapító T. G. Masaryk is a tizenkilencedik század közepén jelentkező nemzeti függetlenségi törekvések eszmeiségéből merített: a francia forradalom által életre hívott politikai nemzet eszméjében gondolkodott, kizárólag „nemzetállami” felfogásban. A szabadság, egyenlőség, testvériség képletébe nála azonban már nem fért bele „a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék” gondolata, ahogy azt az 1868-as nemzetiségi törvényjavaslat előterjesztésekor Deák Ferenc és Eötvös József megfogalmazta. Furcsa grimasza a történelemnek, hogy a nagy francia forradalom szabadságeszméit először a francia polgárság sajátítja ki, „nemzeti” szándékkal, „egységesítő” törekvésekkel. A hűbéri nemzetfelfogással szemben először válnak a kisebbségek a nemzeti gondolat túszaivá. A magyar szabadságharc bukása után, történelmi kényszerhelyzetben, a kiegyezést követő évben (1868) a történelmi Magyarország képviselői (Deák Ferenc és Eötvös József) próbálták a nemzetiségi kérdés megoldását segítő igyekezettel „magyar arcúvá” tenni a politikai nemzet fogalmát. A Monarchia romjaira épülő utódállamok, melyek Magyarország területén is osztozkodtak, államalkotó igyekezetükben szintén a „francia példát” követték, kizárólagosan „nemzetállami” szándékokkal, hamis és hazug szabadságeszmékkel, a nemzeti kisebbségek esetében korlátozott demokratikus polgári jogokkal. Az államalapító T. G. Masaryk által felvállalt „csehszlovák nemzet” képtelen fikciójába már csak a két szláv nemzet államalapító érdeke fért bele, a cseh nemzet politikai hegemóniája egyértelmű érvényesítésével. 1945 után ez a „modell”, a nemzetállam megteremtése vált ismét meghatározó politikai céllá és a nacionalizmus tenyésztelepévé is. 1989 után Szlovákiában a többségi nemzet önállósági törekvései fogalmazódtak meg, melyek végül Csehszlovákia „békés” szétválásához, az utódállam felbomlásához vezettek. A kilencvenes évek elején bekövetkezett változás a nemzeti kisebbségek számára semmi jót nem hozott. A nemzeti kisebbségekkel szemben ugyanis a többségi nemzet kizárólagos politikai igényei fogalmazódtak meg, azokkal a nemzetállami törekvésekkel, melyek a nemzetiségi kérdés vonatkozásában Csehszlovákiában mindig kísértettek. A politikai pártok programjából (kevés kivételtől eltekintve) hiányzik a nemzeti kisebbségek iránti toleráns, az emberi szabadságjogokat tisztelő magatartás. Az ún. homogenizáció, mely az utódállamok politikáját kezdettől fogva meghatározta, 1945 után Csehszlovákiában bűnös módon balkáni módszerekhez, az etnikai tisztogatás eszközeihez folyamodott a németekkel és a magyarokkal szemben. A megszerzett területek megtartását, a határok megóvását nem az emberi és a kisebbségi jogok biztosításával akarták elérni, hanem a kisebbségek elűzésével, illetve erőszakos asszimilációjával. A németek esetében 1945—1948 között az elűzés módszerét választották. Cseh- és Morvaországban ezekben az években több mint kétszázezer német vált a szervezett pogromok áldozatává. A „jó német a néma német” cinikus politikai jelszava, melyet egy
