Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Fónod Zoltán szélsőséges cseh párt hangoztatott, így vált az ellenőrizetlen bosszú eszközévé. Ezek az évek Csehszlovákia történelmében a szégyen esztendejei voltak. A heinleinisták 1938-as vérengzéseit „visszafizető” szándék szomorú következménye lett, hogy a román „vasgárdisták” erdélyi vérengzéseit s a jugoszláviai (vajdasági) leszámolások több tízezres áldozatainak számát a németekkel szembeni csehszlovákiai vérengzések messze meghaladták. A történelem különös kegyének mondhatjuk, hogy a kisebbségi sorsba került magyarságot (az egyéni sorstragédiákat leszámítva) a tömeges leszámolások lidérce elkerülte. Ezzel szemben azonban az állami politika szintjére emelték a megfélemlítés és elűzés politikáját. A törvénytelen csehországi deportálások, továbbá a szlovák hatóságok által szorgalmazott reszlovakizáció nemcsak a képtelen „lélekvásárlás” eszközei voltak, hanem azt a szerepet is vállalták, hogy a szülőföld elhagyásának kényszerű tudatát sulykolják a magyarságba. A kollektív bűnhödés koholt vádja, mely a németeket és a magyarokat sújtotta, ugyanis egyik napról a másikra földönfutóvá tette azokat, akik ehhez a nemzeti közösséghez tartoztak A megfélemlítés és megalázás, a súlyos emberi tragédiák idején Fábry Zoltán, az elnémított antifasiszta író, a kisebbségi magyarság élő lelkiismerete kortörténetnek is beillő manifesztumában, A vádlott megszólal című nagy hatású esszéjében fájdalmasan kérdezte sorstársaitól, egykori bajtársaitól, a cseh és a szlovák értelmiség képviselőitől: „Jártok-e már felemelt fejjel? Elitek-e már a félelem és hatalmi elnyomatás alól felszabadult, emberhez méltó életet? Ha igen, úgy én fáradt nosztalgiával intek búcsút nagyon messziről és nagyon mélyről. Én még mindig a földet nézem: a port, a sarat, és még mindig megváltatlanul mormolom a vágy immár nyolcéves szavát: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem szégyenben és félelemben... Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget... Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán. És ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok...’*1^ Az „új némaságba zuhant" szenvedő közösség részeseként kiáltotta világgá a csehszlovákiai magyarság tragédiáját 1946 májusában. Ezt tették azok az értelmiségiek, a szlovák állambeli Magyar Párt (Esterházy János pártjának) képviselői is, akik 1945 áprilisában, néhány nappal a hírhedt kassai kormány- program kihirdetése után emlékiratban kérték a csehszlovák kormányt és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőit a magyarokkal szembeni emberséges bánásmódra. Nem tagadták, hogy a szlovákiai magyarok „a trianoni békeszerződés békés revíziója révén kívánták sorsuk jobbra fordultát. Ezt az óhajukat azonban mindig békés úton akarták elérni, s ez a vágy és politikai cél sohasem
