Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Ferdinandy György: Pacsirta (novella)
Pacsirta Később elaludtam. Nagyon hosszú volt ez a nap. — Fiú! — mondták, amikor felriadtam. Fiú. De nekem meg se mutatták. — Hosszúkás a feje, mint egy indiánnak — mondta a rokon. Kagylócskához se mehettem be, hiába kiabáltam. — Jöjjön vissza reggel! — mondta a nővér. — Mit ül itt! Ilyenkor minden férfinak sürgős dolga van! De én nem tudtam hazamenni. Összeszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy valami szörnyű hibával született a fiam. — Szőke! — mondta másnap reggel a nővér, de az, hogy szőke, itt csak annyit jelentett, hogy nem koromfekete, és hogy sima haja van. Anyádhoz később mégis bejutottam: sápadtan feküdt az ágyán, mint valami ravatalon. Körülötte koszorúk, csokrok, a földön és az asztalon. És hát nekem úgy tűnt, rengeteg ember: barátnők, öregasszonyok. A szülés az asszonyok dolga ebben a világban. A tettest be sem engedték. Kituszkoltak, amikor letettem az ágyra a virágaimat. Téged láttalak azért: egy üvegablakon át megmutattak. De azután mehettem tovább. El voltam keseredve. Nem tudtam, hogy kit átkozzak el. Ilyenkor mindent elátkoznak a férfiak. A gyerekek visszautaztak a látogatási idő letelte után. Nem tudom, mit gondolhattak magukban. Milyennek láthatták az apjukat. Nagyanyád is jobban volt már, szegényke. Egy reggel pedig bejelentették, hogy hazavihetem az asszonyomat. * Hát ez is megvolt: hazajöttünk. Kagylócska megtartotta a szavát: első útja az Oszlopos Szűz elé vezetett. Olyan apró voltál, hogy a gyolcstól, amibe bebugyoláltak, nem is láttam a fejed. Megmutatott neki, mondta, amikor kijött. Megköszönte, hogy segített. A lakásomban nem sokáig maradtunk. Hamarosan kiírták az anyósomat is, valakinek őt is ápolnia kellett, nem lakhattunk egyszerre két helyen. Átköltöztünk a diáknegyedbe, anyád szobája üres volt, el tudtam helyezni a könyveimet. így hát a függetlenségem után a múlt utolsó maradéka, ez a kis önálló lakás is elveszett. Kagylócskának a legkisebb gondja is nagyobb volt, mint az én lelkiállapotom. Egy újszülött és egy nagybeteg, és akkor még belőle se vették ki a varratokat. Úgy tűnt, hogy az állását is elveszítette. Egy ideig ugyan a kollégái tartották helyette az előadásokat, de a szigeten nem volt szülési szabadság, hamarosan mást vett fel helyette az esti egyetem. A nők meg szoktak hízni szülés után, ő pedig — ha lehet — még sápadtabb lett és még girhesebb. Mindebből én csak annyit vettem észre, hogy megint csak elveszítettem a helyemet. A Monté épületében többnyire külföldiek éltek. Odesszaiak, triesztiek. Zsidó családok, akik a csuklójuk alatt viselték a bőrükbe tetovált kék jeleket. Mellettem egy néger fogorvos. Finom, halk szavú emberek. Kagylócska körül pedig a bennszülöttnegyed. Zaj, piszok. Egy cipész és egy fűszeres. Bent, a rács mögött, krákogó öregek. Kinevettem őket, mi mást tehettem. Mindenkinek előre köszöntem, és —
