Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Gerlóczy Ferenc: Egy Isten, két kultúra
Tallózó HVG: Ökumenikus teológusok véleménye szerint roppant nehéz feladatra vállalkozik az, aki zsidó—keresztény—muszlint „trialógust” kezdeményez, hiszen mindhárom vallásban van valami abszolút, amiből a hívek nem engednek. A zsidók nem hajlanak semmiféle vitára arról, hogy ők Isten választott népe, Izrael pedig az ígéret földje. A kereszténység főáramában nem képezheti vita tárgyát, hogy Jézus nemcsak ember, hanem Isten is. A muszlimok a Koránnal kapcsolatban nem hajlandók semmiféle kritikára, hiszen úgy tartják, azt maga az Isten fogalmazta. Létezhet-e bármiféle párbeszéd e három „abszolutista” vallás között? Gábor György: A párbeszéd racionális gesztus, ám ilyennek nemigen van helye ott, ahol hitbéli dolgokról van szó. A párbeszéd legelemibb szintjén, például a háború elutasításában persze mindenki egyetérthet, hiszen az nem hit, hanem józan ész kérdése. Ám még ezen az alapvető szinten is csak akkor lehetséges párbeszéd, ha a sarkalatos kérdésekben, mondjuk az életről, az élet szentségéről vallott felfogásunkban megegyezünk. Ez a „közös beszéd” minimuma. A zsidó-keresztény hagyományban az életet Isten adta, és ő sáfárkodik vele, ebbe embernek nincs beleszólási joga. Egy ettől eltérő hagyományt, amely mást gondol az élet értelméről és értékéről (persze nem feltétlenül azért, mert kegyetlen vagy agresszív, hanem egyszerűen azért, mert benne az értékek máshogy rendeződtek el), legfeljebb csak megmagyarázni tudunk, megérteni sohasem. Bitó László: Én nem látok itt nagy különbségeket. Aki kívülállóként veszi a kezébe a Bibliát, több isteni utasításra elkövetett öldöklésről, népirtásról olvashat benne, mint a Koránban. Mi sokszor a legmegdöbbentőbb kegyetlenségek fölött is átsiklunk, mert ez az isteni kegyetlenség átitatja egész kultúránkat. De mit gondolhat rólunk egy hithű mohamedán, aki soha életében nem látott megkínzott, vérző testeket festményeken, ha betéved egy európai múzeumba vagy egy katolikus templomba? A meg nem értés ott kezdődik, hogy a Koránt csak másodkézből, többnyire olyan fordításokból ismerjük, amelyekben Isten neveként következetesen „Allah” szerepel. Ez azt a benyomást kelti, mintha az arabok Istene nem a Biblia Istene lenne. De hát a Koránt ugyanaz az angyal, Gábriel mondta tollba Mohamednek, aki Máriának kinyilatkoztatta Jézus isteni fogantatását. Ha nem a különbségeket hangsúlyoztuk volna évszázadokon át, Mohamedet talán inkább reformátornak tartanánk, mint vallásalapítónak — és fel sem merülne a kérdés, hogy lehetséges-e a hármas párbeszéd az ábrahámi vallások között. G. Gy.: Nem tudom elfogadni, hogy az iszlám a zsidó, illetve a zsidó-keresz- tény hagyománynak a „reformációja” lenne. Az iszlám a helyi isteneket imádó, bálványokat tisztelő törzsi-nemzetiségi világ reformját hajtotta végre Arábia félszigetén. Egyes vallástörténészek odáig merészkednek, hogy a zsidósághoz képest a kereszténységet s a kereszténységhez képest az iszlámot — bizonyos elemeiben legalábbis — „visszapogányosodásnak” tartják, hiszen a sikeres térítés érdekében a kereszténység a görög-római pogány világnak, az iszlám pedig a tradicionális beduin társadalomnak tett folyton engedményeket — az utóbbi például a pogány búcsújáróhely, Mekka centrális szerepének átvételével. Nem tudta azonban Mohamed egyesíteni, integrálni a helyi zsidóságot,
