Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Aich Péter: Csipkerózsika vára (novella)
érezte, minden megfeszül benne. Már leszokott arról, hogy megkívánjon valakit. Különös volt ez. Szó szerint belebotlik egy idegenbe, összezúzza a kezét, s nem azt veszi észre, hogy lenyúzta a bőrét, hanem hogy egy ifjú hölgy szemében, akit a földre rántott, a dacos, öntudatos kulisszák mögött egy titkos rejteken valami különös lágyság csillog, és ő most oda pottyant a varázsigék lombikjába, akarata és igyekezete ellenére, váratlan ajándék ez repülő szőnyegen a végtelen fátyolába burkolva. A lány szorosan a férfihoz bújt. és szinte alig tapintva a bőrét végigcsókolta a szája szélét. A férfi szólni akart, de a lány ujja útját állta a szónak, így szavak helyett csók buggyant ki ajkán, a révedező ujjakat csókolta szelíden, és az ujjak hálásan simogatták az ajkakat, az egyik közéjük siklott újból és újból, majd végigtapogatva a férfi testét buzdították a magaslatokra. A lány a megtestesült szeretet és odaadás, csókja gyöngéd és simogató, kezét a combja közt felejti, fölkínálja ölét. s az ölébe ül. óvatosan, lassan, s egyre mélyebben, látatlan örvénybe zuhannak, ringatózva, lejtve, mámorosán, a lány mellét hol a férfi melléhez, hol ajkához szorítja, s duruzsol hozzá érthetetlen szavakat, mintha túl távolról jönnének és egy más világ nyelvén szólnának, ősi hangon, amely a lélek járatlan zugaiból tör elő akár egy gejzír, mert bennük rejlik és betölt minden űrt. mert az űr magába fogad és eltemet, fekete lyuk. amelyből nincs menekvés, feltörő kábulat, naplemente a csúcson. — Ne hidd, hogy ez a valóság volt — mondta a lány. amikor a férfit a szobájába kísérte és lecsókolta a szemét. — A valóság sosem ilyen szép. — Attól függ. mit akarunk, mit akarhatunk — dünnyögte a férfi már félálomban, és alig észrevehetően megszorította a lány kezét. — De ez a tied marad. És az enyém — mondta rejtélyesen a lány és kilibbent a szobából. Másnap a férfi arra ébredt, hogy kislánya ül az ágya szélén. Lassan ocsúdott. Fátyolos szeme tágra nyílt, de még nem látott tisztán. — Papa. nem kéne már fölkelni? — aggályoskodott a kislány. — Azt hiszem, igen — szólalt meg végül a férfi. — Te már összecsomagoltál? Csöndben haladtak végig a hosszú folyosón, fülelve, hallanak-e valami neszt. Ám csak a léptük visszhangzott a falak között. Benyitottak a fogadóterembe, majd, hogy ott senkit nem találtak, az ebédlőbe. De sehol senki. Az ebédlő asztala meg volt terítve, a tányéron üzenet: jó étvágyat! — Éhes vagyok — mondta a kislány. Nem is tudom, kételkedett a férfi. Ott volt fölterítve, ahol előző este is ültek, a többi helyen az étkezés apró jelei. Eszébe jutott, hogy az idősebb úrnak korán reggel valami elintéznivalója volt. nyilván reggeliztek már. Kellemetlen, gondolta, korábban kellett volna fölkelni. — Nem is búcsúztunk el — mondta elgondolkodva a férfi, miután levitték a cókmókjukat az autóba. — Várj csak. legalább odaírom a papírra, hogy köszönöm. Fölment az emeletre az ebédlőbe, hogy az üzenetet megtoldja egy hálás mondattal. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, de valahogy szükségesnek tartotta, hogy ne teljesen szó nélkül távozzanak 11a most úgy összefutna még a lánnyal... Mit is mondana? Térdre kéne esnie, hogy megcsókolja ruhája Csipkerózsika vára
