Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A Matrjosa-baba szubjektuma
Tallózó fedeztek föl, és eredetiségnek neveztek el, én meg azt mondanám róla, hogy ez az a nem létezve létező Matrjosa-szubjektum, amelynek a keresése egyedül teheti érdekessé, drámaivá („romantikussá”) a verset. E nélkül a keresés nélkül a versszövegek (lásd a mai magyar költészet mennyiségileg nagyon jelentős részét!) össze- és felcserélhetők, a szerencsétlen olvasó mintha mindig ugyanazt az érdektelen, fűrészporszárazságú szöveget, soha véget nem érő egyetlen verset olvasná. Az én lázadásom pedig — ha egyáltalán és szerénytelenül beszélhetek ilyesmiről — emellett a „klasszikus fűrészpor” mellett nagyon is romantikus színezetű, hisz én a „zsákmányolt” nyelven megint az érzelmekről, a sejtelmekről, a képzeletről kívánok beszélni. — Azaz, summa summárum, a „klasszikus” és „romantikus” kifejezésekről nekem is az a véleményem, ami Valérynak volt; „...a társalgás céljára jó és vitára kiválóan alkalmas kifejezések, de összeegyeztethetetlenek a gondolkodás pontosságával és teljesen hasznavehetetlenek a gondolat kifejezésében”. — Az utóbbi egy-két évtizedben szövegeidben megnőtt a bölcseleti bajiam. A gondolati líra olyan területeit hódítod meg saját korod, kortársaid számára, amelyek a kilencvenes évek magyar irodalmában sokak számára elérhetetlenek, s az oda vezető út követhetetlennek tűnik. Ezért lepett meg engem például az a vélemény, amelyet nemrég az És fiatal kritikusának tollából olvastam, s amely a lapos szalonfilozofálással hozza összefüggésbe a Finnegan halála verseit. Mi a véleményed: valóban minden gondolati költészetben megvan ez a veszély? — Mikor a szóban forgó kritikát elolvastam, a kritikus értetlenkedése annyira meghökkentett, hogy azon melegében asztalhoz ültem, s a csipkelődő Mondolatxa megírtam a saját Mondolatomát. De aztán még idejében észbe kaptam, s nem jelentettem meg az írásomat: a megcsípett Zafyr Czenczi hallgasson, mert ha feljajdul, még aztán mások is Zafyr Czenczinek tartják majd. (Kazinczy-Zafyr Czenczi sem válaszolt a Mondolatra, illetve mások válaszoltak helyette.) Arról nem is beszélve, hogy minden olvasatnak lehet értelme. Még a helytelen olvasat is hozzájárulhat a vers jelentésbeli gazdagodásához: ki gondolta volna például 1790-ben (maradjunk a Mondolat környékén!) Baráti Szabó Dávid élesen antiaufklárista Ledőlt diófájárói, hogy a későbbi olvasatok pusztán „nemesi elmálló” verset csinálnak majd belőle! — A kritikusom egyébként elsősorban az Euphorbosz monológja című hosszabb versemmel kapcsolatban emlegeti az úgymond „lapos szalonfilozófiámat”. Csakhogy Euphorbosz, „Maximus lovag írnoka”, a „nemrég felszabadított rabszolga, a költői lelkületű filozófus” az öregedő Augustus korában, azaz a hanyatló római („ezüst”) korban „filozofál”, amikor a bölcselet már csak szimpla moralizálás. Euphorbosz Seneca és a Seneca-tanítvá- nyok sztoicizmusát veszi célba, felháborítja a küzdelemnek kényelemből és gyávaságból hátat fordító közömbösség, de mindezt csak Persius vagy Juvenalis zsurnál-filozófiájának a nyelvén tudja elmondani, hisz ő is „kora gyermeke”, ő sem tud a dolgok mélyére hatolni, s ő is gyáva, csak egy búvóhely (egy borospince) „súgólyukából” küldözgeti a kornak a bölcs tanításait és tanácsait. Azt a bizonyos „szalonfilozófiát” tehát csak a római „ezüstkornak” s a mű teremtette világnak az összefüggésrendjében lehet megítélni, s esetleg akár elítélni is (ha az mondjuk
