Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A Matrjosa-baba szubjektuma
Tallózó a szerző fenti szándéka ellenére is funkciótlan), de a „szalonfilozofáló” protagonistát magával a szerzővel azonosítani, nos, az ilyenfajta kritikusi eljárás engem erősen a Mondolat Bohógyi Gedeonjának a logikájára emlékeztet. — S íme hát mégiscsak feljajdult bennem Zafyr Czenczi, váltsunk hát gyorsan témát, hogy ne jajgathasson tovább! A gondolati líráról ennyit: „A szellemi problémák vagy akár tudományos problémák egy olyan költő számára, aki történetesen szakértelmiségi..., ugyanolyan elementáris élmények, mint teszem azt a juhászbojtárnak az, hogy legelteti a nyáját” — írta valamikor 1992-ben Petri György a tárggyal kapcsolatban A megállapítás ma is érvényes, az igazát én sem tudnám pontosabban megfogalmazni, meg sem kísérlem. Érdekes volna viszont egy kicsit megkotorni költőink szövegeit egyszer az „elementáris élmények” szempontjából általában is, nemcsak mindig a nyelv, a mondatszerkezetek működését vizsgálni bennük: azt hiszem, nagyon érdekes dolgokra jönnénk rá. A sok érdekes dolog között talán olyasmire is, hogy a gondolkodást tekintve a költészetünk az utóbbi tíz-húsz évben a szó szoros értelmében infantilizálódott A kozmikus, emberi és társadalmi létből ma a költőink tudatába (ha úgy tetszik: nyelvtudatába) nem sokkal több jut be, mint a gyermekébe. Sőt — sokak esetében annyi, mint egy „hülyegyerekébe”. Nálunk, Gömörben azt szokták mondani a hülyét utánzónak, hogy „ne csináld, mert még úgy maradsz!” Hát a nyolcvanas-kilencvenes évek költészetének nagy részében a Marcuse-féle egydimenziós ember, a fogyasztói hülye, de legalábbis a kicsit ütődött dilettáns volt az idola, a költőink tudatosan ezzel az idollal formáltatták meg verseiket, aztán — „úgy maradtak”. Nem a „szalonfilozofálás” veszélye fenyeget hát, hanem annál sokkal komolyabb baj. Vannak persze nagyon súlyos és kevésbé súlyos kivételek is szép számban Tandori Dezső, Rakovszky Zsuzsa, a már említett Petri György, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Borbély Szilárd és mások nagyon sokat tettek a magyar gondolati vers nyelvének a modernizálása, sőt „posztmodernizálása” érdekében, de azért a gondolati költészetet illetően általában — a világlírában is — ma már sokszorosan súlyosabb a „helyzet”, mint 1926-ban volt, amikor is Valéry (elnézést hogy már megint vele példálózom) így panaszkodott „Ha technikai szempontból nézzük a dolgokat, illetve műveket, a tizennyolcadik század végétől fogva a stílus elvont kvalitásaiban bizonyos hanyatlás észlelhető, és valami furcsa lemondás azokról az eszközökről és erőkről, melyeket az irodalom a gondolkodókból merített.” — A Finnegan halála legtöbb verse szerepjáték, „az öregedő test fájdalmaitól és a mindig fiatalosan kíméletlen szellemtől gyötört tudat kényszerű metamorfózisait követhetjük, mintha a szerepről szerepre vándorló költő más és más áldozat képében találhatna enyhületet” — írja róluk Reményi József Tamás. Vajon melyik lírai alany válik a legújabb Tőzsér-versek identikus hősévé: Mittel úr, Euphorbosz vagy netán Finnegan? Mi köti össze és mi távolítja el ezeket az alakokat egymástól? — Tehát végül téged is a Matrjosa-baba szubjektuma érdekel igazában! De hát a fentebb elmondottakon kívül erről a szubjektumról (főleg a magaméról) én magam is csak annyit tudok, hogy feltehetően létezik. S elsősorban éppen a keresésben sejthető meg. Kedves filozófusom, Whitehead mondja: a reálisan
