Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A Matrjosa-baba szubjektuma
Tallózó legalsót („sub-” a.m. alsó, alatt) természetesen sohasem találhatjuk meg, s ennélfogva csak sejtéseink lehetnek róla. De azt jelenti-e ez, hogy ilyen „subjektum” nem is létezik? — Súlyos dilemmák ezek, de úgy is mondhatnám, hogy embert-költőt próbáló s emberhez-költőhöz méltó kérdések. Én a „szubjektum” létét vagy nemlétét (az „én-egzisztenciát”) illetően mindenesetre nem rendelkezem olyan kész, ex cathedra tudással), mint a filozófusok vagy a szubjektum-nélküliségüket az irodalomteoretikusok receptjei szerint összeállító költőink, így hát marad számomra a keresés, az „emberi lényeg” keresése. S a hagyományos, a vallomásos én-keresőktől talán csak annyiban különbözöm, hogy az én personáim nem az én-t keresik, hanem valóban az „emberi lényeget”; s én nemcsak a személyes napi élményeimben vizsgálódom (sőt abban a legkevésbé), hanem az emberiség „mítosszá terebélyesedett metaforáiban” is. S az általad említett utolsó két kötetemben ez ráadásul úgy alakult, hogy verseimben csaknem pontosan a Borges által felsorolt metaforacsoportok hangsúlyozódnak ki leginkább. Borges ugyanis az „ismétlődő metaforákat” meg is nevezi, így: a trójai háború; Odüsszeusz hazatérése; az örök életet adó kehely, a Grál keresése; az istenáldozat Részemről mindez persze nemcsak „tudatossá tett interttextualitás”, hanem átgondolt, személyes érdekeltségű poétikai „hadművelet” is: a versnyelv így egyetemesebb, a jel- és utalásrendszer mindenki számára érthető. — A Finnegan halál áró/ írt kritikámban a klasszikus pozíció megteremtésének igényét véltem felfedezni a verseidben. Mennyiben értesz egyet ezzel a véleményem mel? A „klasszikus pozíció” mindenképpen megtisztelő minősítés, és bizonyos fenntartásokkal el is fogadom. A fenntartásaim körülbelül olyan jellegűek, amilyenekkel te magad is élsz a kritikádban. Hisz a „klasszikus” mellett leírod az „eklektikus posztmodern” minősítést is, amely ugye a winckelmanni „nemes egyszerűséggel és nyugodt nagysággal” (azaz a klasszicizmus hagyományos megfogalmazásával) már nemigen fér össze. Egyezzünk ki hát inkább Paul Valéryban, aki azt mondja, hogy minden klasszicizmus egy megelőző romantikát tételez föl, más szóval: a klasszicizmus lényege az, hogy valami után következik, hogy jóvoltából az előtte járók, a foglalók „zsákmánya civilizált földdé válik” (Valéry). Az én esetemben a „foglalók” a posztmodern vers művelői lennének, s a „zsákmányuk” azok a területek, amelyeket a „nyelvmegelőzöttség”, a jelentésdisszemináció, a szubjektum decentráltsága stb. kalózhajóin sikerült bekalandozniuk. (Én meg talán a „civilizátor” lennék mellettük.) — Persze, ha jól megnézzük magunkat, csak a Jóisten (s esetleg KSzE) a megmondhatója, hogy ki közülünk a „klasszikus” és ki a „romantikus”. Hisz én bizonyos esetekben éppen a posztmodern „hajósokat” látom óvatos („klasszikus”) duhajoknak. Ha komolyan gondolják például a „nyelvi megelő- zöttség” dogmáját, akkor tulajdonképpen bezárják magukat a nyelvbe. Nem kockáztatják meg a metafizika nyelven túlra mutató, de éppen azért kozmikus, grandiózus bizonytalanságát; a nyelv, a szintaxis „örök emberi” gesztusainak a kedvéért lemondanak a külsőre, a rajtunk kívülire irányuló, s a nyelvet magát is állandóan megújító egyszeri szubsztanciákról, az érzelmekről, a sejtelemről, a képzeletről, s ezzel talán arról a jelentésinvariánsról is, amelyet a romantikusok
