Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Duba Gyula: Az emlékezés költészete (esszé)
Duba Gyula mélyen rokonok, harmadikként Nagy Lászlót említeném. Ám míg Csoórit felismerései és indulata a lázadó tettek felé, Nagy Lászlót pedig a szenvedélyes kérdések fogalmazására hajtja, Ozsvaldot — bizonyára alkata folytán — a meditáció irányába viszik. Verseiben azonban él a higgadt tárgyilagosság. S a dráma is, melyről Csoóri ír. Példaként idézem Téli táj című versét, melyet Csoóri Sándornak ajánlott: „A szögesdrótra szúrt madár már / nem tud / énekelni,/ csak a szél veri / a tépett kerítésen / a kegyetlen taktust, / és sörétként / csapódik / homlokodra / a felkavart hódara.” Csoóri drámája dacból és lázadásból táplálkozik, s néha kitör, mint a Vezúv, Ozsvaldé visszafogottabb! Akár az atommáglya, mely nem látványos, s a mélyben izzik, ám állandóan termeli az energiát. Az ilyen láthatatlanul lappangó drámák teszik néha szinte elviselhetetlenné az életet. Megannyi Ozsvald-vers egy-egy dráma foglalata. Idézzem a Szekerek balladáját vagy a Hettita balladát, a Kazinczy. A lélek drámái ezek, melyeket nem kísér sikoly, panasz is alig, csak az elviselés önfegyelme. Mert közben mást (is) teszünk. Ősnyomtatványokat böngészünk, ókori pénzek felismerésének örvendünk, ódon levelek titkait kutatva, egykori sorsokba pillantunk, régi képeslapokon érjük tetten a tárgyak egykori pillanatát és az elmúlt időt. Aztán persze: verset írunk! Versvilágának minden tárgya és szereplője lehet, a dolgok tragikusak és a jelenségek drámai jegyeket viselnek. Az ősmítoszok hőseitől és a görög-római istenektől Don Quijotéig és a derék Vámosig, Henry Russóig, Bartóktól és Dantetől Coustoe kapitányig s még tovább terjed a sor. Már-már végtelen emléktartomány! Az időszámítás előtti időkből Kallimakhosz inti munkájára ily módon a költőt: „Intelek, költő, ne járj a / szekerek taposta úton, ne / hajtsd fogatodat mások / jól ismert nyomában, ne járj a / széles úton, új, noha keskeny / ösvényeket válassz.” A költő pedig így válaszol: „Hiába intesz Kallimakhosz.../ ösvényeink háta már / olyan keskeny, mint / a borotvaél, / bocskorunk talpát néha / csontig bevágja, / s egyre meredekebb / a megmaradt út.” A felvázolt képet nem könnyű befejezni. Talán csak újabb verssel lehet, tipikus ozsvaldi négysorossal. A címe: Diorit. Mint tudjuk, a diorit görög eredetű szó, és az Idegen szavak szótára szerint „kristályos-szemcsés szerkezetű, szürkés színű mélységi kőzetet” jelent. A vers pedig így szól: „Feketén, mint a kelta kardok, / sűrű erdőn át vadkant hajtok./ Mire leszúrtam, hajam ősz lett. / Nem várt rám forrás — csak egy könnycsepp.” Biztosítom a költőt, ettől több is, sokkal több várta. Mindenekelőtt megértés, elismerés és megbecsülés. Az említett triónak, Csoóri és Nagy László mellett sajátosságban és esztétikai értékben érvényes tagja! Ennek tudatában dolgozzon tovább jó erőben és egészségben! (Elhangzott a Szlovákiai Magyar írók Társasága február 21-i ünnepi, születésnapi rendezvényén a Madách-Posonium székházban, Pozsonypüspökin.)
