Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Miloš Mažári: Istenem... (novella)
Istenem... én, hogy nem vagyok szomorú, csak keveset ittam, felnevet, rendel két rumot, iszunk, a kezét nyújtja, hogy ne haragudjak, ő nem rossz ember, mutatja izmos kezét, ő keményen dolgozik, én az enyémet zsebre teszem, hogy ne sértődjön meg, és ne ócsárolja az értelmiségieket, a kocsmáros ezt észreveszi, és azt mondja neki, ez író, erre az új barátom tudni akarja, írok-e majd róla is, és én erre, biztosan, a válaszommal elégedett, vesz nekem egy következő rumot, szól a férfiaknak az asztalnál, fiúk, hát ez itt író, a haverom, egyszer majd ír rólam, mire az egyik azt mondja neki, ír hát, de csak akkor, ha ellátod, erre az új barátom meghőköl, bizalmatlanul néz rám, elhúzódik, még egyszer végigmér ittas tekintettel, visszamegy az asztalhoz, és ott valamiről a többiek buja röhögése közepette suttogva beszél, látod, Istenem, egy újabb pasas jó neveléssel és előítéletekkel az anyja után, iszom egy következő sört, a férfiak egyszerre felállnak, fizetnek és elmennek, én elindulok a vécére, dolgom végezte közben valaki elkapja a vállamat, megfordít és ököllel az arcomba vág, ez az új haverom, a csapás a szemem közé a földre ültet, fogom a ma már másodszor törött orromat, és ő elmenőben azt mondja, legközelebb ne zaklassam, és ne próbáljak róla valaha is valamit írni, még visszatér, belém rúg, ezt azért, mert ráadásul még lepisiltem őt, aztán békével elmegy, míg én a vécében megállítom a vérzést, a kocsma félig megtelik, és visszatérek a sörömhöz, a bárpultnál az üresen hagyott helyem mellett már ott ülnek éjjeli társaim, egyikük játszik az arany öngyújtómmal, melyet a cigarettával együtt a pulton hagytam, bámulva a dagadt orromat köszöni, hogy visszaadom, félt, hogy már nem látja többé, lélekben megesküszöm, hogy a szvettert nem adom vissza, és te, Istenem, gondolhatsz erről, amit csak akarsz, nekem az mindegy, felháborodott vagyok, kezdem érezni, hogy lassan részeg leszek, megkérdezik, alhatnak-e nálam, hiszen megígértem, én erre megkérdezem a változatosság kedvéért, hogy nem fog-e ez a feleségeiknek számítani, elbizonytalanodnak, és még egyszer hangsúlyozzák, hogy megígértem, én erre, hogy inkább innék valamit, vesznek nekem valami nagyszerű italt, iszom belőle, ez felhúz, rájuk nézek, ez felhúz másodszor is, magamra nézek a tükörben a bárpult mögött, és gyors léptekkel kifutok a vécére, Istenem, miféle nap ez, nem hagyhat mindenki békén?, egészen elkenődve térek vissza, a pulton vár egy kávé egy pohár ásványvízzel, megpróbálom a csészét remegő kezembe fogni, a kávé szétlöttyen, így legalább ásványvízzel öblögetem ki a számat, társaim gondterhelt pillantásokat vetnek rám, mondom nekik, hogy rendben vagyok, nem kell félniük, ha itt végzünk, megyünk haza hozzám, és hogy felvidítsam őket, kihasználom a pillanatot, míg a kocsmáros háttal nekünk mossa a poharakat, és kéjesen ontom az áldást a bárra, láthatóan megkönnyebbülnek, arcunkra visszatér a nevetés, és a szórakozás tart tovább, rendelek egy következő sört, és ők megnyugtatnak, hogy a fizetés ne jelentsen nekem gondot, ezt mindjárt ki is használom, és rendelek egy sört rummal egy közelben ülő ismeretlennek, amit tüstént meg is bánok, mert kifejezi háláját, és beszélgetni akar velem, valami olyasmit mond, hogy őt senki nem érti, mert az ő agyonvedelt fejében már csak halott sejtek vannak, de én jól tudom, Istenem, hogy ez a férfi jó ideje fel van háborodva, szerencsére gyorsan megszabadulok tőle, és egy következő rumot öntök magamba, ami alaposan felmelegít,
