Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Miloš Mažári: Istenem... (novella)
Miloš Mažári öngyújtót keresett, nem tudsz arról semmit?, ingatom a fejem, hogy nem tudom, leteszem a kabátomat, amely alatt ott a piros szvetter, kérek egy hamutartót, és az arany öngyújtóval gyújtok cigarettára, a kocsmáros csak értetlenül mereszti rám a szemét, elém teszi a sört, hallgass ide, mondja, tegnap itt megint áldást szórtál a bárra, először vicces volt, de már kínos, sok vendégnek már számít, ha még egyszer ezt teszed, ki kell, hogy dobjalak, ne haragudj, mondom neki, és egy nagy korty sörrel szakítom meg a kényes pillanatot, hogy témát változtassak, megkérdezem, nem maradtam-e adós valamivel tegnapról, nem, nem vagy adós, tegnap kifizették az egész számlát az új barátaid, úgy tűnik, megszerettek, ma régi adósságaidat is törlesztették, úgyhogy tiszta lapokkal kezdhetsz, Istenem, hallod ezt?, ez ma igazán boldog nap, de kíváncsi vagyok, mi van emögött, biztosan nem lesz ez ingyen, ki tudja, tegnap részegen mi mindent ígértem nekik, de semmi, később majd biztosan megtudom, a második sörrel a kocsmáros hozza a szvetteremet is, viszonylag hideg van itt, így ráhúzom arra a bizonyos pirosra, rendbe szedem magam a tükörben a bárpult mögött, melyben általában a forgalmat figyelem magam körül, most azonban nem történik semmi, mert ebben az időben még nincs itt senki, és ilyen pillanatokat szeretek legjobban, mikor egyedül vagyok itt a felszolgálókkal és néhány vendéggel, csak a ventillátort hallani, halk zenét a rádióból, vízcsobogást együtt épp mosott és öblögetett poharak zörejével, a kocsmáros köhécselését, tompa hangokat és autódudát az utcáról, mindez csodálatosan megnyugtat, erőt ad, és az egyetlen, amit tennem kell, inni a sörből, rágyújtani egy cigarettára, és ízlelgetni az ürességet fejemben és lelkemben, melyet semmivel nem lehet betölteni, sem szerelemmel, sörrel még úgysem, Istenem, ez így csodálatos, a harmadik sörnél kapatos munkások csoportja jön be, leporolják magukról a havat, leülnek a helyiség sarkába, és mindegyikük sört rendel rummal, ideális kombináció, a rum felmelegítésre, a sör átöblítésre, vidámak, hangosak és elégedettek az életükkel, nincs hova sietniük, hiszen otthon csak a feleségeik várják a gyerekeikkel őket, a lapos témák után a munkából arról, ki mekkora seggfej, komolyabb politikai eszmecserébe kezdenek, elemzik a balkáni helyzetet, egyesek szerint a háború valójában normális dolog, jó lesz, ha adnak a szerbeknek, mások azt mondják, azoknak a felfuvalkodott amerikaiaknak nem kellene mindenbe beleavatkozniuk, végül megegyeznek, hogy mégiscsak jó, hogy kitört ez a háború, végre van mit nézni a tévében, a kocsmában meg van mit megvitatni, leginkább az egyikük tetszett, aki a legműveltebben beszélt, és valószínűleg a legügyesebbnek tartották maguk között, mikor a bombázásról mint légikampányról kezdett beszélni, és én tudtam, hogy ezeket a mi embereinket már a világon semmi nem tudja meglepni, hogy a médiák már megfelelően támogatják őket, bármit lehet velük tenni, elég egy megfelelően színezett kihívás, például egy ilyen Nemzeti Büszkeség Intézetéé, tankokra szállnak és elhúznak akárhova, Budapestre is, nem sejtik, hogy csak névtelen, buta tömeg, amely régen elveszítette azonosságát, nevét és arcát, a biztosító- vagy a hitelkártya egy számává váltak, erre szívesen iszom, integetek a következő sörért, egy vendég felkel a sarokból, elmegy mellettem himbálózó léptekkel a vécé felé, mikor jön vissza, nekibátorodva megveregeti a vállamat, ne legyél szomorú, haver, erre
