Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Miloš Mažári: Istenem... (novella)
Istenem. levő hely maradt az utolsó pillanatig üresen, végül megjelenik egy elszánt öregember, átkozott demokraták, lelőni valamennyiőtöket szavakkal, már a buszban sem fűtenek, leül mellém, elindulunk, és csigatempóban érkezünk a következő megállóig, az autóbusz sebességét a gyalogosok tempójával tudom összehasonlítani, akik a járdákon minden nehézség nélkül elhagynak bennünket, az emberek a buszban már belenyugodtak, hogy a munkába semmiképp nem érnek időben, kezdenek mosolyogni és élvezni a lebénult világ varázsát körülöttünk, incselkedni kezdenek egymással, katasztrofális históriákat mesélni, melyekkel valójában megnyugtatnak bennünket, mert azok mellett ez még semmi, az árvizekről, hótorlaszokról, tűzvészekről és egyéb elemi csapásokról áttérnek a sütésre, főzésre, egyesek recepteket kezdenek cserélni, a konyhaművészettől emésztési problémákig érnek, és a hasmenésektől meg a szorulásoktól könnyen eljutnak a forgalmi dugókhoz, és onnan már közel van vissza a realitáshoz, így újra idegesen néznek ki az ablakon, és szidják az időjárást, csak az öregember mellettem hallgat konokul, néha dünnyög, hogy mindenről a csehek és a magyarok tehetnek, az átkozottak, valószínűleg ő is a Nemzeti Büszkeség Intézetének valamelyik osztályán dolgozik, mint én, bizony, már pár éve, hogy beléptem oda a haza szolgálatának nevében civilszektorban, mert a hadseregbe a felelősség, a fegyelem és a hazafiság teljes hiánya miatt nem akartak felvenni, és mert ki tudja, honnan tudták, hogy írok, és így játszom az írót, a Nemzeti Büszkeség Intézete nemzeti irodalmának múzeumába helyeztek, ott egy ideig próbáltak bennem legalább egy csepp hazafiságot kitenyészteni, és így félretoltak bármilyen forgalom szimatja elől, hogy a lehető legkevesebbet tudjanak és beszéljenek rólam, és hogy ízléstelen egzisztenciámmal ne háborgassam a nemzetileg öntudatos polgárokat egyenesen a nemzeti kultúra központjában, az egész idő alatt azonban a semmittevésen kívül nem tanultam meg semmit sem csinálni, és ott maradtam a tizennyolc hónapos büntetés letelte után is vagy hogyan nevezik ezt a hazaszolgálat hivatalaiban, mert mint képtelent és megbélyezettet nem alkalmaztak volna sehol máshol, ha későn érkezem a múzeumba, a portán a kolléganők gúnyos fintorai mellett az igazgató úr személyesen vár, a pontosság a királyok kiváltsága szavakkal, én erre, hogy én nem vagyok király, hanem hóhér, és ön azt gondolja, hogy a hóhéroknak nem kell időben érkezniük, kontráz a felettesem, ez igen, de csak ha életről van szó, kolléga úr, mi is késtünk Isten engedelmével, de nem fél napot, mint ön, erre már nem tudtam neki semmit mondani, mert tudom, hogy ez nem a te engedélyed volt, Istenem, hanem a hóakadályok mértéktelen feltorlódása, ezt azonban az igazgató nem értené meg, mert ő nem homoszexuális, így büntetésként volt nagyurak mellszobrait kell fényesítenem, akik kiérdemlik ennek a szerencsétlen nemzetnek a kegyeit a mai önálló államban, akik még azelőtt, hogy más nagyurak eltávolították őket a helyükről, pár millióért elkészíttették bronz arcocskájukat, hogy a nemzet ne felejtse el őket, az fog is rájuk sokáig emlékezni, csak kicsit másképp, mint azt ők képzelték, így történt, hogy a szobrok senkit nem érdekeltek a nekik kedvező Nemzeti Büszkeség Intézetén kívül, amely elraktározta őket múzeumunk pincéjében dobozokba csomagolva, ahol csak néhány kiválasztott tud róluk, én, aki portalanítom őket és te, Istenem, aki
