Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Miloš Mažári: Istenem... (novella)
Miloš Mažári legalább ebben igazságos voltál, mikor úgy rendezted, hogy akik ezt a banánköztársaságot kormányozták, banános dobozokban végezzék, ahogy befejezem a volt kormánygerilla tisztítását, visszaosonok az irodalomba, ahol egy pillanatra megpihenhetek, majd próbálhatok megírni pár cikket az újságba, hozzákeresni így pár koronát az Intézet nyomorúságos fizetéséhez, melyről el is ismerik, hogy nem sok, de másrészt büszke lehetek arra, hol dolgozom, és én az is vagyok, gyakran, ha az igazgató így lát alkotni, nem hagyja ki, hogy biztasson, és azt mondja, írjon, kolléga úr, írjon, lehet, hogy egyszer sikeres író lesz, és ki lesz állítva a mi Nemzeti Irodalmunk Múzeumában, nekem mindig azt akarózott mondani, hogy inkább a Világirodalom Múzeumában, de mindig tudtam uralkodni magamon, és azt mondtam, ez nagyszerű lenne, igazgató úr, voltak idők, mikor nagyon sokat írtam, naplót is vezettem, de ez már elmúlt, érdekes, hogy ha az ember naplót kezd írni, rájön, milyen üres az élete, egy pillanattal azután, hogy kezd könnyen menni az írás, bejön egy kolléganő, aki talán legjobban gyűlöl, akiről az igazgató megemlítette, hogy fiatal, azt azonban nem is sejtettem, hogy számára fiatal mindenki, aki a második világháború után született, ennek a kolléganőnek leginkább az a baja, hogy állandóan későn járok, most meg az, hogy az ő tollával írok, bocsánatot kérve visszaadom neki, és számítógépen próbálok tovább írni, de a vibráló képernyő kiszív a fejemből minden jó gondolatot, és elveszítem a fonalat, ezért inkább beállítom a 3D akciójátékot, ahol megölök mindenkit, akivel találkozom, a játék hevében nem is tudatosítom, hogy a kis iroda légterébe kellemetlen, részeg szeleket eregetek, a kolléganő rémülten mereszti rám a szemét, igyekszem a kínos szituációt bolondos mosollyal megmenteni, de a nő már szalad kifelé, és a vécéből hallom, hogy spontánul és leplezetlenül hány, én, hogy ez után a zűr után egy időre eltűnjek, elindulok ebédelni, a közeli büfében az este üres üvegeit kicserélem sörre és féldecire, hálótársaim apróján magyar gulyást veszek, látod, Istenem, ma még szép lesz a nap, ha visszatérek az ebédről, a múzeumban már vár rám agyonfagyott és taknyos orrú nyolcadikosok küldetése, tudom, hogy lektori értekezésem úgy fogja érdekelni őket, mint a répa a kutyát, így igyekszem majd nekik tarkítani, mindjárt belépéskor figyelmeztetem őket, hogy ne ugráljanak a szőnyegen, ami azonnal felkelti érdeklődésüket, és minden pillanatban valamelyikük a többiek sátáni kacaja közepette a földre esik, ez nekem is javítja a hangulatomat, így elmesélem nekik, hogy minden szlovák író, aki ért valamit, zsidó volt, sőt Cirill és Metód sem volt olyan megrögzött szláv, amíg a középkori irodalomtól el nem jutottunk a nemzeti megújhodásig, így néhányszor hangosan szellentet- tem, és hogy megtartsam érdeklődésüket Stúrék iránt, figyelmeztetem őket, hogy ne tapogassák a mellszobrok orrát, és a radiátorok hőmérsékletét beállító kerekeket ne forgassák, a magyarázat felénél már nem bírom, gyorsan elbúcsúzom tőlük, köszönöm a figyelmüket, nagyszerű hallgatók voltak, remélem, hogy máskor is eljönnek, távozásukkor a portán a felháborodott tanítónők petíciót írnak az elbocsátásomra, nem is sejtik, hogy engem senki nem dob ki, ennyi pénzért ezt más bolond nem csinálná, míg elmennek, összeszedem a dolgaimat, és feltűnés nélkül, a hátsó kijáraton keresztül
