Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Miloš Mažári: Istenem... (novella)
Miloš Mažári rendetlenségben sehol nem látok cukrot, nem számít, ilyen apróság mégsem hozhat ki a sodromból, hogy tudd, Istenem, segítek magamon nélküled is, az első kiskanállal, amit találok, elkeverem a képzelt cukrot a kávéban, az első kortynál aztán megremegtet az édesítetlen kávé elviselhetetlen keserűsége, fuj, a dalokat a rádióban megszakítják a hírek, ma éjjel bombázni kezdték Jugoszláviát, Közép-Szlovákia területének nagy részén hókalamitás van, a dollár árfolyama újra csökkent, ez parádé, erre inni kell, és kezdem az asztal alól összeszedni az üvegeket, és kiinni belőlük a maradékokat, aztán táskába rakni őket, Istenem, ez nagyszerű, kint dúl a háború, hóvihar, és az amerikaiaknak egyre jobban megy, én meg újra munkába menjek, azt mondod, Istenem, hogy igazságos vagy?, ránézek az órára, mindenki lelkes lesz, ha meglátnak ilyen siralmas állapotban, ráadásul egyórás késéssel, de semmi baj, majd rád beszélem ki magam, Istenem, vagy talán az lesz jó, ha a hókalamitásra fogom rá, ez bizalomgerjesztőbben hangzik, nem volt olyan régen, hogy a reggeli erekcióra beszéltem ki magam, csakhogy a botrányos válásom után ez nem lenne szerencsés kibeszélés, gyorsan ledobom magamról a köntöst, felveszem a viszonylag legtisztább ruhámat, valójában azt, ami tegnap volt rajtam és egész héten előtte, szvettert nem találok sehol, Istenem, nem tudnál tanácsot adni, te tudsz mindenről, no de semmi, nélküled is boldogulok, rutinosan belépek a nappaliba, az egyik alvóról leveszem a szvetterét, nem számít, hogy piros, magamra veszem a kabátot, vállamra vetem a táskát az üres üvegekkel, és bevágom magam után a lakás ajtaját, remélem, hogy azok ketten nem lopnak el semmit, az embereknek ma nem lehet hinni, te tudod ezt, Istenem, a legjobban, a lépcsőn szerencsétlenségemre találkozom a szomszédommal, egy kedves öregasszonnyal, felháborodva közli, hogy ezt be fogja jelenteni a házfelügyelőségen, én hirtelen nem is tudom, mit, bizonytalanul csörömpölök az üvegekkel, és a lépcsőn lefelé félhangosan énekelek, a néni vádol, az orra alatt mormog, a fejem mellett elrepül a botja, és kitöri a bejárati ajtó üvegét, látod, Istenem, milyen rosszak ma egymáshoz az emberek, lehet, hogy azok az amerikaiak nem is jó földet bombáznak, nyugodtan bombázhatnának bennünket is, az emberek akkor közelebb kerülnének egymáshoz, és nem háborítaná fel őket egy ilyen jelentéktelen est nálam, mit gondolsz erről, Istenem, nem intézhetnél el nálunk néhány légitámadást?, a ház előtt a térdemig ér a hó, ez gyönyörű, a félcipőm szinte erre van teremtve, azt a pár métert a buszmegállóig gólyaléptekkel teszem meg, a józanodás természetellenesen himbálózó mozdulataival az est üres üvegeinek csörömpölése közepette, a megálló tele van ideges emberekkel, valószínűleg néhány járat már elakadt a hóban, a kalamitás, az eltérés a normától és minden technikai előrelépésünk együtt a modern korral romokban hever, nem sokkal azután, hogy megérkezem az állomásra, a posta mögül kifordul a várva várt autóbusz, az emberek idegesen az út szélére húzódnak, igyekeznek, hogy senki ne előzhesse meg őket, az autóbusz lassan a hóban kialakult sínekre kanyarodik, kígyósziszegéssel kinyitja az ajtót, a tömeg akaratom ellenére belökdös a járműbe, és ha ma szeretsz, Istenem, felkínálsz nekem egy üres ülést, leülök az ablakhoz és leküzdöm az elmúlt percek eseményeinek megfigyeléséből adódott szédülést, érdekes, hogy az autóbusz egészen megtelt, csak a mellettem
