Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Miloš Mažári: Istenem... (novella)
Miloš Mažári Istenem... Az elektronikus ébresztő frigidül hideg csörgése sírásra kényszerít, kikapcsolom, a hátamra fordulok, kinyitom a szemem, nézek az égboltra, ott van azonban a plafon meg négy emelet felette, a számban port érzek, ó, Istenem, ha létezel, hozz nekem, kérlek, egy kis ásványvizet, semmit nem lehet tenni, nem jön senki, nem felel senki, fel kell kelnem, felkelni olyan érzéssel, hogy ez már máskor is előfordult, első lépéseim a vécébe vezetnek, a vizet a kagylóban sárgára festem, egy pillanatra elgondolkodom, és a biztonság kedvéért előrehajolok, hányás közben felidézem a tegnapi este képeit, Istenem, láttad, megint kitárulkoztam, ezzel már talán kellemetlen lehetek, minden este ugyanaz, ne haragudj, remélem, nem láttad az egészet, a fürdőszobában kiöblítem a számat, a konyhába megyek, a zsalun keresztül beengedek egy kis nappali fényt, körülnézek, nézd, Istenem, milyen bordelt hagytak itt nekem ezek a disznók, mindenhol büdös lötty, a földön, az asztalon, a falakon, mindenhol, a hamutartók tele csikkekkel, a szőnyeg és a mosdó tele mosatlan edénnyel, a sarokban uborkásüveg cserepei, az asztalon üres üvegek egy csibe maradványaival, amely ma már csak egy csomó lerágott csont, kiráz a hideg, ha ránézek, és rájövök, hogy csak olyan vagyok, amilyennek teremtettél, Istenem, magamra veszem a volt szeretőm földre dobott köntösét, szükséges mennyiségű boldogsággal megtalálom a vízforralót, teleengedem és a tűzhelyre teszem, de a gyufa is, mint minden, le van öntve, és nem működik, akárcsak én, átkutatom a köntös zsebeit, de csak egy használt óvszert találok, körülnézek a nappaliban, ott, a kihúzható rekamién két meztelen, zsírral benőtt férfit találok egymásba gabalyodva, föléjük hajolok, nézem elégedett arcukat, valami felmerül, nem ismered őket, Istenem véletlenül, neked mindenkit ismerned kellene, nem aludtak itt már máskor is?, ha nem szólsz megint semmit, nekem meg nem akarózik az azonosítás és az ostoba gyufa miatt felébresztenem őket, átkutatom a földön szétdobált nadrágjaik és felsőrészeik zsebeit, gyufát ugyan nem találok, de szerzek némi aprót, egy dobozt az utolsó cigarettával és egy arany öngyújtót, annak, hogy működik, legalább annyira örülök, mint annak, hogy arany, Istenem, remélem, nem haragszol, később majd visszaadom nekik, meggyújtom a cigarettát, és hogy múljon az idő, amíg felforr a víz a kávéhoz, bekapcsolom a rádiót, a selypítő szekrénykéből először nem szól semmi, de miután barátságosan megveregetem, megszólal az I feel good, amit mintha te énekelnél nekem, Istenem, gúnyolódóan, az edények között a mosdóban találok egy úgy-ahogy tiszta mustáros poharat, reszkető kézzel kávét szórok bele, és leforrázom a nyugtalanul bugyogó vízzel, Istenem, ha te is akarsz, ne szégyelld magad és szólj, maradt még egy kis kávé és víz is, de ebben a
