Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Pomogáts Béla: A magyar nyelv a 21. században, Fábry Zoltán és a baloldaliság
Fábry/Kazinczy Napok — 2001 szülőhazája iránt. Mindez a nyugati magyarság körében új kulturális stratégiát követel. A magyar nyelv most, az ezredforduló változó és sok tekintetben neuraszténiás világában, valóban védelemre, következésképp okos, tervszerű védelmi intézkedésekre szorul. Ezeket az intézkedéseket társadalmi konszenzusra kell építeni, nem szabad elhamarkodni, és főként nem szabad pártpolitikai érdekeknek alárendelni. Egyszer össze kellene ülniük azoknak — nyelvtudósoknak, közeli személyiségeknek, íróknak, újságíróknak, egyesületi vezetőknek —, akik felelősek a magyar nyelv jövője és sorsa iránt. Ők kezdeményezhetik azt az új „nyelvújítást”, amelynek nem kevesebb felelősséggel, leleményességgel és hatékonysággal kell érvényesülnie, mint ama réginek, amelynek Kazinczy volt a vezére és mestere. Az „új magyar nyelvújításnak” mindazonáltal a magyar nyelvi öntudat, vagyis a nemzeti identitástudat megerősítése az alapvető feltétele. Igaza van Kosztolányinak, aki 1932-ben Pár szó a nyelvújításhoz című írásában a következőket jegyezte le: „A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen »rendbe hozni«, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék.” Ezt a rejtett lelki munkálkodást kell megalapoznunk okosan és szívósan most: a ránk köszöntő ezredfordulón. Fábry Zoltán és a baloldaliság Fábry Zoltán kétségkívül „baloldali” értelmiségi volt, és ez a minősítés manapság (már hosszú évek óta) bizonyos rosszallással vagy gyanakvással jár együtt: mintha a „baloldal” (az „örök baloldal”) volna felelős a kommunizmus mértéktelen bűneiért. A „baloldaliság” mint minősítés kezd olyasféle politikai megítéléssé és átokformává válni, mint nem is olyan régen a „jobboldaliság”. A baloldali értelmiségi, mondják vagy gondolják sokan (a jobboldalon), semmibe veszi a nemzeti hagyományokat, a vallásosságot, és hajlamos arra, hogy eszméit (téveszméit) diktatórikus eszközökkel kényszerítse rá a társadalomra. Nos, mindez a baloldaliságnak egy mitikus értelmezésére utal, arra, hogy a baloldali értelmiségi bizonyos körökben valamilyen ördögi figurává kezd átlényegülni, aki fölényes közönnyel utasítja el magától az értékeket és hagyományokat, s az örökségbe kapott társadalmi intézmények és szokások, netán erkölcsök radikális átalakítására vagy lerombolására irányuló elvakult igyekezetében kész akár a történelem sátáni erőivel is szövetséget kötni. (Lásd a baloldali értelmiség szüntelen azonosítását a bolsevizmussal!) Ez a baloldali értelmiségi lényegében ugyanolyan fantomkép, mint volt évtizedeken keresztül az úgynevezett jobboldali, akiben azon nyomban fel lehetett fedezni a nép ellenségét, az árulót, a nemzetközi nagytőke ügynökét. (Ismerem a fantomképzésnek ezt a változatát, volt benne kevésbé örvendetes részem az ötvenhatos forradalom veresége után.) Most mindez a fantomképzet (beleértve az „amerikai imperialisták” érdekében vállalt ügynöki tevékenységet is), legalábbis bizonyos publicisták esetében, a baloldali értelmiség fogalmához tapad.
