Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Pomogáts Béla: A magyar nyelv a 21. században, Fábry Zoltán és a baloldaliság
FÓRUM A társadalomtudományokban, a politológiában és a gyakorlati politikában mindazonáltal nem szerencsés dolog, ha valaki fantomképekkel és mítoszokkal operál. Mindez nem az elfogulatlan bírálatot és az olyannyira kívánatos politikai toleranciát segíti elő, ellenkezőleg, lerombolja a kölcsönös szóértés és az érdemi vita lehetőségeit. A baloldaliság retorikus mitizálásának részletesebb taglalásától ezért tekintsünk is el. Maga a „baloldal” fogalma az 1789-es francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés ülésrendjére vezethető vissza, a köztársasági ellenzék akkor a parlament elnökétől balra foglalt helyet. Ettől kezdve a francia politikai szóhasználatban mindenki „baloldaliként” határozta meg magát, aki köztársasági, liberális, demokrata vagy éppen jakobinus elveket követett, és a III. Napóleon bukása után létrejött „második köztársaság” parlamentjében szinte mindenkinek „baloldali” identitása volt. A nemzetgyűlés alakuló ülésein szinte minden képviselő a bal oldalon próbált helyet foglalni (emiatt időnként lelkes ökölharcok színezték a Bourbon-palota életét!). Máshol nem a „jobb-” és a „baloldal” küzdelme határozta meg a politikai életet, legalábbis nem az elnevezések, a pártpolitikai önmeghatározások értelmében: Angliában a tory és a whig párt, azaz a konzervatívok ég a liberálisok, a német, az osztrák és a magyar politikai életben ugyancsak a konzervatív—liberális dichotómia volt az uralkodó, később pedig a radikális demokrata, szociáldemokrata, szocialista és kommunista pártok alkották a politikai paletta „baloldalát”, tehát nem csak a kommunisták, akiket a baloldal szigorúan értelmezett fogalma szerint nem is igen lehet „baloldalinak” tekinteni, minthogy az általános választójog és a parlamentáris berendezkedés elutasítása, a diktatórikus kormányzás és a politikailag kiváltságos osztály uralma sohasem egyezett meg az „örök baloldal” stratégiai felfogásával, ellenkezőleg, ezek a kormányzati formák egyenesen tagadták a „baloldal” legfontosabb eszméit és eszményeit. A baloldaliságnak valójában két hermeneutikailag megragadható értelmezése van. Az egyik, a könnyebbik: a viszonylagos értelmezés, ez arra a tényre épül. hogy egy politikai csoport vagy személyiség más csoportokhoz vagy személyiségekhez képest mindig „baloldali”. A hagyományosnak mondható, de nem biztos, hogy most. a huszonegyedik században is fenntartani érdemes politikai színskálának ugyanis mindig van bal- és jobboldala, és a fellépő politikai erők értelemszerűen ebben a spektrumban helyezkednek el. Vagyis a konzervatív csoportokhoz képest baloldaliak a liberálisok, a szociáldemokraták és a kommunisták, és persze a kommunistákhoz képest jobboldaliak a szociáldemokraták, a liberálisok és így tovább. Ennek a színskálának a tulajdonképpeni értelmetlensége magában a viszonylagosságában áll: Szálasi- hoz képest Horthy Miklós „baloldali”, Rákosihoz képest Nagy Imre „jobboldali”. És persze Csurka Istvánhoz képest Torgyán József „baloldali” és Thürmer Gyulához képest Horn Gyula „jobboldali”. A másik, bizonyára megalapozottabb és használhatóbb értelmezési lehetőség a vállalt és képviselt politikai értékek mentén képzelhető el. Ugyanis hagyományosan léteznek olyan politikai értékek, mint például az egyének és közösségek szabadsága, az emberek egyenjogúsága, amelyeknek baloldali a
