Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Koncsol László: „...Fábry csak a változó idők médiuma volt”
FÓRUM a gondolkodó és kritikus, aki a sematizmus irodalmát — s ezzel a dogmatikus gondolkodásmódot — szőröstül-bőröstül elutasította. Nagy hatású esszéjében, az Antisematizmusban a sematizmust és a dogmatizmust a „diktátum csalhatat- lanságaként” értékelte 1963-ban. Ezt írta: „A dogmatizmus: középkor. Könyv- és embermáglya. Képrombolás és emberhalál... Parancs és tilalom. A dogma az ószövetségi láthatatlan, kegyetlen Isten. A dogmának nincsenek Jézusai, Húsz Jánosai... A dogmának nincs vértanúja... A dogmatizmus nem adhat gondolatot, hitet, szeretetet. Ahol csak igeneim lehet és szabad, ott eltűnik, kifizetik^ a gondolkodás első rezdülése, ősi ikerpárja: a csodálkozás és a kétely.” Ezek a szavak, tetszik, nem tetszik, a mai dogmatizmusokra is érvényesek. Fábry Zoltán két világháború közötti tevékenységéről elmondhatjuk, hogy az európai szellem ama posztján állt, ahonnan a vox humana eszméje a legerőteljesebben hangzott. Olyan korban hirdette ezeket az igéket, amikor az embertelenségre felépített hatalom, a fasizmus dühe és kegyetlen következményei miatt sokan megrettentek, meginogtak, félreálltak. 1945. illetve 1948 után kritikusi és közírói munkássága beépült a csehszlovákiai magyar irodalomba, életműve a kisebbségi sors sajátos jelensége, rangos teljesítménye. Nem volt író. tehetséges író, akinek munkássága elkerülte volna a figyelmét. Ápolta, ösztönözte és segítette az újrainduló magyar irodalmi és szellemi élet kibontakozását. Sokszor úgy tűnt, hogy egyes irodalmi kérdésekben ő volt a „végszó”. Pedig csak az történt, hogy gazdag élettapasztalatával a legfrappánsabban tudta a felvetődő kérdéseket megválaszolni. Kritikusi munkássága mellett jelentős volt közírói, publicisztikai tevékenysége. A felelősséget vállaló író igaz példája, aki nem az örökkévalóságba, hanem a mindennapok gondjaiba „menekült”, hogy a jövő útjait egyengesse. Tudós esszéi, köteteket kitevő antifasiszta cikkei, tanulmányai európai viszonylatban is párját ritkító teljesítmények. A kortársak közül olyan kiváló publicistákat említhetünk a két világháború között, mint Szalatnai Rezső irodalomtörténészt és esszéírót, Peéry Rezsőt, Balogh Edgárt, Szvatkó Pált, Vájlok Sándort, Kovács Endrét, Jócsik Lajost, Dobossy Lászlót, Dzurányi Lászlót, Borsody Istvánt és másokat. 1945 után is az irodalmi publicisztika képviselői voltak a meghatározók a minőségi közírásban. Fábry mellett Sas Andor, Turczel Lajos, Duba Gyula. Dobos László, Tőzsér Árpád, Koncsol László, Grendel Lajos, illetve Szőke József. Barsi Imre, Gály Iván, Zsilka László, Gyönyör József, Janics Kálmán, Mács József, Szilvássy József, Bodnár Gyula, Dusza István, Tóth Mihály nevét említeném mindenekelőtt. Napjainkban megcsappant a magvas publicisztika iránti igény. Nemcsak a fogadókészségben, a sajtó magatartásában van a hiba. hanem a gondolati próza művelésében tapasztalható személyes visszafogottság is szerepet játszik abban, hogy elvi jellegű, színvonalas közéleti elmélkedéseket, közállapotaink rajzát, kritikáját alig-alig találjuk a lapok hasábjain. A magyar közírás kiváló képviselői, Ady Endre, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Szabó Dezső, Jászi Oszkár, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Bálint György, Déry Tibor, Száraz György, Esterházy Péter és mások példái, munkássága jóformán ismeretlen a fiatal nemzedék előtt. A „nagypublicisztika” folyamatos hiányát pótolni próbálja egy
