Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Koncsol László: „...Fábry csak a változó idők médiuma volt”
Fábry/Kazinczy Napok — 2001 melyeket Koncsol László írt le A cselekvő erkölcs című tanulmányában, 1970-ben. Koncsol szerint a hagyományokat értékelő és felismerő Fábry felismert „egy mélyebb fenomént, amely egyetlen folytonosságban évezredek mozgalmain átsugárzik, s minden mozgalomnál előbbre mutat: a »szellem• fenoménját, amelyhez aztán az »erkölcs« fenoménja” társult. „Azóta — írja Koncsol — ehhez az erkölccsel szigorított szellemfenoménhoz méri a kor társadalmi jelenségeit, rendszereket, politikát, mozgalmat, művészt és műalkotást Ez Fábry humanizmusának lényege.” A szellem „fenoménja” és az irányító eszme „társbérletével” magyarázható, hogy Fábry kritikusi tevékenységében, a „virágkorában” sem tisztítódtak esztétikai szempontjai és kategóriái. Vizsgálódásaiban ezek alárendelt szerepet játszottak, vagy megrekedtek az erkölcsöt és esztétikát együttes előfordulásban szemlélő flaubert-i szinten. A humánum „elháríthatatlan szocialista elkötelezettségét” vallotta s ezt kérte számon írásaiban. Szalatnai Rezső a két világháború között úgy jellemezte, hogy a „mindig hangos szavú” kritikus „kritikai mitológiát termelt ki magának... Sosem ismerte el az esztétikai mérték szokásos uralmát az irodalomban... az írásmű emberi tartalmára és társadalmi elhivatottságára” fordított gondot és figyelmet. A Fábry munkásságában tapasztalható utilitarista (haszonelvű) szemlélettel magyarázható, hogy esztétika és erkölcs (szép és jó, rút és rossz) egymást feltételezve, gyakran egymást fedve jelentkeznek nála. Haszonelvűségének mindig politikai indítékai, eszmei elvárásai voltak. Fábry 1945 után maga minősítette saját baloldaliságát is. Ezt olvassuk a Naplóban: „Sosem voltam kimondottan marxista, tehát öntudatosan korlátozott kizárólagosság, tekintetnélküli egyoldalúság.” Bevallása szerint a kommunizmushoz, az antiimperializmushoz az ember embertelensége, a háború vitte. A harmincas évek végén ismerte föl és innentől kezdve a kommunizmus legfőbb hibájának tartotta, hogy „jó oldalait is egyre jobban felemészti barbár etikanélkülisége”. Ezt írta a Naplóban: „Amikor tudatára ébredtünk annak, hogy a fasizmus ellen elsősorban mint barbarizmus ellen harcolunk... rá kellett eszmélni arra is, hogy a kommunizmussal, az osztályharccal, a proletáriátussal egy jó adag barbarizmust is vállaltunk.” E megállapítások ismeretében mondhatjuk, hogy az ő baloldalisága 1948 decembere után közelebb állt a francia és olasz baloldaliság fogalmához, mint az orosz mintához. Felvállalta ugyan a szocializmust, mint társadalmi formát, de mélyen elítélte a diktatúra minden formáját. Nincs azonban szó pálfordulásról, véleménymódosulásról, hisz azok a felismerések, melyeket a hatalmi totalitással szemben az 1945—48-as években megfogalmazott, nem veszítették el időszerűségüket. Akárcsak a nagy hírű francia szociológus, Marcel Mauss, ő is úgy gondolkodott, a szocializmus orosz változata nem bizonyítéka vagy cáfolata a szocializmus megvalósíthatóságának. Az orosz kudarc ellenére Mauss is azt vallotta, „csakis a polgárok tudatosan vállalt, világosan átgondolt cselekvésével építhető fel a szocializmus”. A reális szocializmus csődje csak Fábry halála után, 1989-ben bizonyosodott be. Addig annak „emberarcú” változatát kereste Nagy Imre is, Dubček is, sőt Gorbacsov is. Az elmondottak alapján aligha véletlen, hogy 1948 után ő volt tájainkon az
