Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - TALLÓZÓ - Kerekes Erzsébet: A klasszikus példája Németh László és Hans-Georg Gadamer felfogásában
Tallózó annak az elmúlt „világnak” a történeti konstrukciójáról, amelyhez a mű tartozott. Megértésünk mindig tartalmazza azt a tudatot, hogy mi is hozzátartozunk ehhez a világhoz. Ennek pedig megfelel az, hogy a mű is hozzátartozik a mi világunkhoz.21 A klasszikus szó azt jelenti, hogy egy mű közvetlen közlőereje elvileg korlátlan, ezért lehet oly közvetlen a gyerek számára is, amint ezt Németh László megjegyezte. Habár a mű mint múltbéli elérhetetlen, azért beszélhetünk mégis közvetlenségéről, mert mint példakép jelenvaló. A klasszikus fogalma egy normatív és egy történeti oldalt foglal magában, ám Gadamer szerint a normatív elem képezi az alapot. A klasszikus fogalomtörténetét, jelentésrétegeinek változásait vizsgálva Gadamer rávilágít arra, hogy Hegellel fontos változás áll be, melynek eredménye az, hogy a klasszikus deskriptív stílusfogalommá válik, mely fogalom az archaikus merevség és a barokk fellazítás közt a mérték és a gazdagság gyorsan elmúló összhangját írja le. Amióta bekerült a történeti kutatás stílustörténeti szótárába, a klasszikus már csak kimondatlanul őrzi egy normatív tartalom elismerését. A klasszikus stílusfogalomként egy időszakot ír le, mely valamilyen „elő”-től és „utó”-tól való elkülönülése révén válik egyértelművé. Gadamer viszont arra figyelmeztet, hogy nem szabad megfeledkeznünk a normatív oldalról, hiszen a klasszikus éppen azért lehetett történelmi kategória, mert több, mint korszakfogalom vagy történeti stílusfogalom, s ugyanakkor mégsem akar történelem feletti időeszmény lenni. A klasszikus ugyanis alapjaiban más, mint deskriptív fogalom, mellyel egy objektiváló történeti tudat dolgozik. Történeti valóság, mely még a történeti tudathoz is hozzátartozik, és alapját képezi. Ami klasszikus, az fölé emelkedik a változó korok és változó ízlések különbségeinek, mert közvetlenül hozzáférhető. „A klasszikus fogalmában tehát az első (s ez az antik és az újkori nyelvhasználattal teljes összhangban van) a normatív értelem. De ha ezt a normát visszafele tekintve vonatkoztatjuk valamilyen egyszeri, múltbeli nagyságra, mely teljesítette és megtestesítette, akkor már eleve tartalmaz valamilyen korhangsúlyt, mely történetileg artikulálja.”22 Ezért mondhatja a továbbiakban Gadamer, hogy a klasszikus stílus és a klasszikus fogalmát szükségszerűen késő korok alkották meg, melyeknek kirajzolódik a klasszikus norma, a hanyatlás és távolság tudatában. Az „előtte” és az „utána” szerinti artikulálást a klasszikussal kapcsolatosan megtaláljuk a műfajok történetében is. A klasszikusnak tekintett szerzők meghatározott irodalmi műfajok mindenkori reprezentánsai, egy-egy műfaj normáinak tökéletes megvalósítói,23 ezért eszmények (irodalomkritikai visszatekintésben). Itt a klasszikus egy stílusfázis, egy tetőpont fogalmává válik. A klasszikus kiterjeszthető minden kultúrára, hiszen minden kultúrában vannak virágkorok. De nagyon fontos szem előtt tartani, hogy az általános történeti stílusfogalom alapja a klasszikus általános értékfogalma/vonatkozása. A klasszikus műnek megvan az a sajátossága, hogy önmagát folyamatosan képezi (Vollzug), kiteljesíti, s ezáltal minket is képez. Ezt a létgyarapodást figyelte meg a gyakorlatban Németh László, s ezt vizsgálta Hans-Georg Gadamer is a filozófiai hermeneutika perspektívájában.24
