Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - TALLÓZÓ - Kerekes Erzsébet: A klasszikus példája Németh László és Hans-Georg Gadamer felfogásában
Tallózó peare-meséit. A gyerek rendkívül érzékeny a természetes hangra, az erőltetett fordítás, átírás mesterkélt neki. A rossz verset is éppen ezért tanulja oly nehezen. E helyen ismét (és részletesebben) ki kell térnünk az író gondolataira a klasszikusok olvasásával kapcsolatosan: „Az ember klasszikusok olvasására születik, s egy ép gyereklélek sokkal közelebb ül a költészet nagy forrásához, mint egy középiskolával denaturált felnőtt. Igenis össze lehetne állítani egy olyan könyvtárat, hogy a gyermek azokon keresztül jusson el a serdülésig. A rossz tankönyveknek és kiadóknak a hazugsága, hogy a gyermekek és a nagy költők közé egy gyerekirodalmat kell tolni, amely a művészethez akar elkalauzolni, de valójában örökre elkalauzol tőle.”17 Ő maga azért húzta lányait Petőfi, Arany, Shakespeare és Tolsztoj felé, hogy ne engedje át őket „Lili néni és Lajos bácsi” kicsinyes butaságainak. És most fel kell tennünk a leglényegesebb kérdéseket. Mi teszi lehetővé, egyáltalán hogyan lehetséges, hogy „régi klasszikusok” oly közvetlenül képezni, hatni tudnak? Egyáltalán mit értünk klasszikuson, mitől klasszikus egy mű? E kérdések megválaszolásában, továbbgondolásában Hans-Georg Gadamer elemzésére támaszkodunk, aki a következőképpen foglalja össze ezzel kapcsolatos vizsgálódásait: „klasszikus az, ami azért őrződik meg, mert önmagát jelenti és önmagát értelmezi; tehát ami úgy mond valamit, hogy nem a nyomaveszettről szól, nem puszta tanúskodás valamiről, amit még magát is értelmezni kell, hanem úgy mond valamit a mindenkori jelennek, mintha egyenesen neki mondaná. Ami »klasszikus«, az nem szorul arra, hogy előbb legyőzzük a történeti távolságot — mert állandó közvetítésben maga hajtja végre annak leküzdését. Ezért, ami klasszikus, az »időtlen«, ez az időtlenség azonban a történeti lét egyik módja.”18 E szöveghely megértése nagyon fontos és nem egyszerű, megnehezíti az „időtlen” fogalom használata is. Gadamer kevéssel korábban ezt írja; „egyfajta időtlen jelen minden jelen számára egyidejűséget jelent.”1? Feladatunk tehát ennek az egyidejűségnek, az időtlenségnek értelmezése, ami által úgy véljük, a klasszikus lényegéről is sokat megtudunk. A (klasszikus) műalkotás létét egyidejűleg jellemzi. Az egyidejűséget Gadamer szembeállítja az esztétikai tudat szimultaneitásával: a mű nem szimultán az én létezésemmel, hanem épp ezáltal kényszeríti ki azt az időt, amit el kell töltenem vele. A mű az én időm részese, úgy, hogy ezt nem én igazgatom, nem én szabom ki. Az egyidejűség előáll, és felismerteti a dolgok nem indifferens jellegét. Tehát éppen a szokott prezenciának a megdöntésére gondol Gadamer (a mű kimozdít). Az egyidejűség nem az egyszerű most; amiben a mű van. Az egyidejűség lényege a „nálalét”, ami több, mint a puszta jelenlét valami mással, ami szintén ott van. A „nálalét” részvételt jelent (a történésben). Az egyidejűség tehát nem tudati adottságmód, hanem feladat a tudat számára, ahogy azt Gadamer Kierkegaard nyomán megfogalmazza.20 A klasszikus mű „időtlensége” kapcsán arra kell gondolnunk, hogy ez nem valamiféle idő- és történelemfeletti, ezeken kívüli „időtlenség”, inkább a mű azon képessége, hogy önmaga értelmezése által az időn keresztülíveljen, megőrződjön. Egy klasszikus mű megértése esetében mindig valami többről van szó, mint
