Irodalmi Szemle, 2002

2002/12 - TALLÓZÓ - Kerekes Erzsébet: A klasszikus példája Németh László és Hans-Georg Gadamer felfogásában

beszippantó aktusára) úgy, ahogy egy zenét is valamennyire megértünk, ha válaszként táncolunk rá, tehát értelmezzük, mozdulataink által „beszélgetünk” vele. (A megértés-értelmezés lényegében nem a mi cselekedetünk itt, inkább a műé, a művel való beszélgetésé.) Az interpretáció az irodalmi (eminens) szövegek esetében nem lehet más, mint „együtt-szólás” a szöveggel.11 Ugyanakkor minden elolvasással újabb kérdések nyílnak meg, és maradnak is meg. Németh László éppen ezt a hermeneutikai mozgást észlelte lányainál: „Értették, és nem értették, belekerültek}2 s titokzatos maradt [...] s maradtak borzongásaik és kérdéseik.”

Németh László úgy látja, hogy a gyerekeknek „természetesebb tápláléka a vers, mint a próza”.13 Ennek okát egyrészt az életkori sajátosságokban találta meg: a gyermek több energiát felhasználva, nagyobb fáradsággal olvas, mint a felnőtt. Olvasói látótere kisebb, nehezen tud szétindázó dolgokat befogadni. De műfaji okot is megemlít: „a kép színesebb, ha rímmel jön, s amit el nem mond a mondat, megérteti a ritmus.” A gyerek maga is játszadozik rímelve, ritmizálva „a friss csodával, a szóval”. Németh László szerint a vers kimondja a dolgot, míg a próza bizonyos magyarázatot, értelmezést erőltet rá az olvasóra. Valószínű, hogy ezért sem kellett a próza egy ideig lányainak. Gadamer a szónak az önprezentációjáról beszél, mely csupán az eminens szövegben nyeri el teljességét. Míg a szokványos beszélgetésekben a hallgató mintegy áthallgat a szövegen, és figyelmét teljesen arra irányítja, amit a szöveg közöl vele, addig a klasszikus műben maga a nyelv lép előtérbe sajátos módon. „A szó nem csupán a kimondottat prezentálja, hanem — megmutatkozó hangzásvalóságában — önnönmagát is.”14 A versekben különösen kibontakozhat egy szó megnevező erejének értelmi sokrétűsége, ezért az olvasásnak jó hallással kell párosulnia. Az értelemvonatkozások szövevénye soha nem merül ki teljesen azokban a relációkban, amelyek a szavak fő jelentései között állnak fenn. Ezért a jó vers (is) állandó újraolvasást kíván, olyan olvasást, mely nem egy eredetileg elhangzott beszédhez nyúl vissza, hanem „egy új, ideális beszédre tekint előre”.15 Az interpretáció itt nem pusztán eszköz az eredeti közlés újbóli közvetítéséhez. Az eminens szöveg nem utal vissza egy eredeti nyelvi cselekvéshez (egyáltalán nem másra utal, nem taszít el magától, hanem nála való elidőzésre késztet!), hanem maga szab meg minden ismétlést és nyelvi cselekvést. Gadamer a Szöveg és interpretációbán fogalmazza meg azt a tételt, hogy az eminens szövegek (és lényegében csak ezek igazi szövegek) voltaképpen mindig csak a hozzájuk való visszatérésben vannak „jelen”, s valódi jelenvalólétüket azzal nyerik el, ha kívülről tudják őket. Németh László ezzel kapcsolatosan meséli el, hogy amikor Judit lánya egy napon Gyulai Pál egyik hosszú versét szavalta el az asztalnál, majd Shakespeare egyik drámájából szintén több száz sort, a szülők először „abnormálisnak” gondolták, aztán megváltozott a véleményük: „talán nem ő az, hanem mi, akik már csak beszélünk versekről, de ha kedvesebbjeinket idézni kellene: nem találjuk meg őket a fejünket elöntő kacatban”.16

Egy másik nagyon fontos gondolata Németh Lászlónak, hogy a gyereknek csak „nemes” értékű alkotásokat szabad a kezébe adni. Lányai szerették Shakespeare Macbethjét, a Szentivánéji álmot, miközben unták Lamb ShakesTallózó