Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - TALLÓZÓ - Kerekes Erzsébet: A klasszikus példája Németh László és Hans-Georg Gadamer felfogásában
Tallózó és megszólítását közvetlenül érzékelik. Mintegy intuitíve rájönnek arra, hogy a dolgot (itt: a vers) képezve önmagukat képzik. A lányok esetében megvalósulni látszik Németh Lászlónak az a pedagógiai tétele, miszerint: „Ne én, az anyag6 nevelje őket! A tanulónak kell megküzdenie az anyagért.” Lányai meg is küzdöttek a versekért. 1938 novemberétől Arany Jánost olvasnak a gyerekek: a Toldit és a balladákat. Különös, hogy a legjobban épp a két legsűrűbb és legnehezebb ballada, az Ágnes asszony és az V. László „ülte meg őket”. A bajuszon talán jobban mulattak, de a legszebbnek az előbbieket mondták. Németh László meglepetését így fogalmazta meg: „A gyerek sokkal többet bír el a költészetből, mint azt hiszik. Sokkal többet, mint az elszoktatott felnőtteink.”7 Az író azon is eltöpreng, hogy vajon megértik-e, amit olvasnak. Rájön, hogy nem agyonreflektált, módszeres megértés ez, és mégis eltalálja az igazságot, mert nem távolodik el a verstől, nem teszi objektummá, hanem benne mozog, és így valamennyire már mindig is érti. De nem érti végérvényesen, egészen annyira, hogy félretegye, hogy többé ne foglalkoztassa. „Értették? Hadd utasítsam vissza ezt az értelmetlen kérdést, mely ha valahol, hát költők és gyermek viszonyában nincs helyén. Érti-e a gyerek a világot? S benne él. Értjük-e mi? S benne élünk. A remekmű is: világ, ki mondhatja, hogy az utolsó fátylat is levonta róla — hogy egészen érti. Ok is értették és nem értették, belekerültek, és titokzatos maradt. Értették a meséjét, itták a hangulatát, s maradtak borzongásaik és kérdéseik.”8 Érdemes e kulcsgondolatnál többet időznünk, hiszen már a megfogalmazás, a szavak is Heidegger és Gadamer megértésfelfogásával csengenek egybe. A megértés ugyanis egzisztenciáié, a világban-benne-lét konstituáló eleme (Heidegger!). Mi (a jelenvalólét-szerű létezők) már mindig is értjük a világot, amennyiben benne vagyunk, és soha nem kerülhetünk ki belőle. Értjük magunkat a világban, de soha nem teljesen, soha nem végérvényesen, nem foghatjuk át kívülről/felülről egyszerre. De éppen ezért lehetséges a hermeneutika, magunk, a világ, a dolgok újra- és másként értése, a folyamatos értelmezés, a véget nem érő kérdezés. A gadameri felfogásban a világban-ben- ne-lét a nyelvben-benne-létre fordul át (fordítódik át). „A nyelviség annyira közel van gondolkodásunkhoz, s a nyelv használata közben oly kevéssé tárgyiasul, hogy maga rejti el saját létét.”9 A nyelv a lét háza, ugyanakkor az egyik leghomályosabb, leghátborzongatóbb (az otthonosság érzetét keltő) valami éppen félelmetes közelsége miatt. A nyelv felfed és ugyanakkor el is rejt, akár a lét. Ugyanezt mondja el Németh László is a remekművek világában-benne-létről, értünk is, meg nem is. Mindig megmarad a titokzatos kimeríthetetlenség, és Gadamer szerint ekként is kell megértenünk a remekműveket: nyitva hagyva a lehetőségét annak, hogy újra kérdezhessenek és kikérdezettekké váljanak.10 Egy szép verset megérteni nem azt jelenti-e, hogy mindig újra meg újra visszatérünk hozzá, újraolvassuk, elidőzünk nála, mintegy válaszként az ő kihívására, kérdéseire. S ugyanakkor ez nem jelenti-e éppen azt, hogy nem értjük (legalábbis teljesen)? Ha ismételten olvassuk a verset, Gadamer szerint a lényeget megértettük, mert beszédbe bocsátkoztunk a művel, válaszolunk (az újra meg újra olvasás válaszcselekvés a vers bevonó,
