Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Fried István: A magyar és közép-európai polgár (esszé)
Fried István illetőleg az 1943-1948 között született Sértődötteket Ez utóbbiban nemcsak a spanyol emigráció közvetlenül megismert tapasztalatát teszi „világszerűvé”, hanem a náci Németországban meghirdetett, általa újságcikkekben elemzett mitológiát szembesíti a polgári humanizmus kísérletével a lét újragondolására. A szellemi síkon lezajló párviadal világosan kijelöli a diktatúrák és a diktatúraellenesség frontvonalait (itt Krleza Bankett Blitvában című regénye tűnik igen távoli párhuzamnak), s a Lőtte Weimarban című Thomas Mann-regény Goethe-alakját ültetve át a magyar regénybe, fölrajzolja a belső emigrációnak 1943-1948 között megtapasztalt lehetőségeit. Valójában a Sértődöttek német írófigurájában olyan intertextuális játék artikulálódik, amely nem egyszerűen egy szerzőhöz és retorikájához fűződő szövegszerű kapcsolattal jellemezhető, hanem egy meghatározott környezetben szerveződő írói lét, valamint a nemzeti mitologikus gondolkodáshoz fűződő viszony nyelvi változatával. így a Sértődöttek írófigurája Gerhart Hauptmann szituációját, Thomas Mann és Ortega y Gasset „filozófiáját” egyként megszólaltatja, miközben értelmiségi magatartást körvonalaz, a családtörténet egy szereplőjét eképpen jellemezve: „Tamás volt az első a Garrenek között, aki jelvényt viselt; soha egyetlen Garren nem akadt még az évszázadokban, aki valaha is kitűzött volna valamilyen jelvényt. (...) e világban egy Garren, aki jelvényt visel, csak áruló lehet”. 1944. március 19-én vonultak be a német csapatok Magyarországra, ekkor Márai beszüntette nyilvános működését, és belső emigrációba vonult, Budapesttől nem túlságosan távoli faluban tartózkodott 1945/46-ig. Fő műfajául a naplót választotta, méghozzá megalkotván annak a típusú naplónak az alakzatát, amely ugyan Jules Renard-ig (Márai kedves szerzőjéig) vezethető vissza, ám amely a kronológiai esetlegességektől függetlenül a maga belső történelmét kíséri nyomon. Az 1944-es, még szórványos bejegyzésektől kezdve haláláig vezette naplóit, 1989-es az utolsó bejegyzés. Naplóiból még Magyarországon, majd az emigrációban több kötet jelent meg, az emigrációs naplók erősen válogatott anyagot tartalmaznak. A napló valójában — Márai felfogásában — olyan önéletrajz, amely nem jeleníti meg közvetlenül a személyiség hányattatásait, hanem arról ad hírt, miképpen „történik meg” a világ a szubjektumban. Azaz: a világesemények, a környezeti változások lejegyzése azok „újra”-értelmezett formájában történik, emellett az európai kultúrában fölhalmozódott műveltséganyag (az olvasmányok, a képtárlátogatások, az egykori Európára történő emlékezések, valamint a frissebb úti élmények, kiváltképpen Itáliában és 1952-től az Egyesült Államokban) utalások formájában, a személyes hétköznapokban történő változások adják a naplók anyagát. Ám a legszemélyesebb történésekből is kiolvasható az életforma, az európaiság, a polgáriét válsága; ezt érzékelteti, hogy a naplók nem folyamatos szövegként keletkeztek, hanem a kisprózára emlékeztető töredékes följegyzések alakjában, ugyanakkor a világban lezajló események reflexiója személyesség, személyiség és világszerűség összefüggéseinek változataira hívja föl a figyelmet. 1945 és 1948 között Márai Magyarországon több műfajban alkotott. A háborús események, az országpusztulás démonikus erővel artikulálódnak
