Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Fried István: A magyar és közép-európai polgár (esszé)
A magyar és közép-európai polgár nacionalista uszítás, a monológikus-kizárólagos szemlélet kíméletlen bírálata jellemzi. S miként az 1930-as esztendőktől érzékeltetik: a dialógikus beszédmód, továbbá az egyetemessé mélyülő nyelvválság diagnosztizálása foglalkoztatja, és tevékeny résztvevője annak a vitának, amelyet Julién Benda műve, Az írástudók árulása (La trahison des clercs) robbantott ki — egész Európában. Világszemléletére erős hatással van egyfelől Oswald Spengler Untergang des Abendlandes című munkája, amelyből azonban nem az európai műveltség dekadenciájának tézisét emeli át a maga gondolkodásába, hanem ennek a műveltségnek fenyegetettségét, nevezetesen azt a nyelvi hiteltelenedést, amely az „írástudók árulásáétól kezdve a társasági lét kiüresedéséig vezetett, másfelől Ortega y Gasset nagy hatású röpirata, La rebelión de las masas (A tömegek lázadása); a tömeg nála sem szociológiai kategória, hanem a lefelé történő, műveltségellenes nivellálódás hordozója, a nem autentikus beszéd képviselője az autentikus beszéddel szemben. Ezen a ponton közelít Márai nyelvfelfogása az egzisztencialistákéhoz, és korai, ám egész életén át tartó Rilke-élményét továbbgondolva (Krleza mást emel ki Rilke költészetéből) a megteremthető autentikus lét, az önmagához eljutó személyiség, illetőleg a nietzschei werde, wer du bist (légy azzá, aki vagy) problémáinak jegyében rajzolja meg a lehetőségeit érteni szándékozó szubjektum hányattatásait az ellenségessé vált, mindenféle autenticitás ellen forduló világban. A Válás Budán, majd A gyertyák csonkig égnek, továbbá a Szindbád hazamegy és a Vendégjáték Bolzanoban című regényeiben teremti meg a jellegzetes Márai-epikát, amelyet akár krízis-regénynek vagy analitikus regénynek lehetne nevezni, talán „kamara’-darabnak is: hiszen hosszú expozíció után viszonylag rövid terjedelemben szinte ragaszkodva a hely-idő-cselekmény „klasszikus” egységéhez a mű lényegében az előzményeket bontja ki, értelmezi, viszi el a töredékessé lett lét értelmezhetetlenségéhez. A létbe vetett személyiség legföljebb a művészet akarásában alkothatja meg a maga elkülönülését, s az értelmetlenné és értelmezhetetlenné lett világhoz képest törekedhet elfogadható önmagyarázatra. Mindezt a kevés szereplő tragizáló, monologizáló hangján szólaltatja meg a szerző, hogy a háttérben a maga ironizáló tónusa is szerephez jusson. A feltűnően magasan retorizált, párhuzamosan elhangzó monológok az elbeszélői kommentár révén relativizálódnak, részigazságok kimondói lesznek, mintegy jelezve, hogy a szubjektum már csak azért sem számíthat az „önépítés” problémátlanságára, mivel világmagyarázata és így önértelmezése csupán töredékes, kétes hitelű lehet, s az alig leplezett elbeszélő ironikusan szemléli a szereplők küszködéseit a nyelvi hazára találásban. Az 1940-es esztendők elejétől aztán fölerősödik Máraiban a nyelvi haza ideája. A W. von Humboldtig visszavezethető nyelvfelfogás (Az anyanyelv az igazi haza) (ismét) némi rokonságot mutat Krleza nyelvfelfogásával, aki az elárult kaj-horvát nyelv viszontagságait és a nyelvben rejtőző, nem kevésbé elárult történelmet írja művé a Petrica Kerempuh balladáiban Márai az 1930-as esztendőkben kezdi meg önéletrajzi ihletésű trilógiáját, a kamaszkori lázadás kisvárosi változatát, a Cocteau-regénnyel (Enfants terribles) tematikailag rokon Zendülőket, a polgár és műve Thomas Mann Buddenbrook-jaira rájátszó, ám az 1930-as évek mitológiai regényeivel is rokonuló Féltékenységet,
