Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Fried István: A magyar és közép-európai polgár (esszé)
Fried István fordítja, majd a cseh tolmácsolások után ő világviszonylatban a második, aki nemcsak fölfigyel Kafka kisprózájára, hanem magyarra fordítja és több ízben ismerteti. A bécsi irodalmi szecesszió egész életén át foglalkoztatja, Peter Altenberg lírikus prózája hozzájárul A négy évszak, valamint Ég és föld című kisprózaköteteinek létrejöttéhez. Az elsők között fedezi föl a maga és magyar olvasói számára Virgina Woolf munkásságát, elemzi jelentőségének megfelelően André Gide regényírását, továbbá értékeli előbb elismerően, majd egyre több ellenérzéssel James Joyce regényeit.. Előreszaladva az időben, szinte Joyce ellenében írja meg emigrációjában (azaz 1948 után) Béke Ithakában című regényét, amely ott kezdődik, ahol az Odysseia befejeződik, s az ember útját tematizálja, amely a mítosztól a logoszig ível, az isteni-heroikus korszaktól a mítosz emlékezetéig, az újra elbeszélt, tehát a hétköznapiba átfordult emberi korszakig. Egyben minden elbeszélés relativizálódásáról is hírt ad, hiszen a Pénelopé, Télemachosz és Télegonosz által különféle aspektusból elbeszélt Ulysses-történetek nem pusztán részekre szétkülönült igazságok, hanem az igazságok szimulákrumai. Hogy „valójában” milyen volt Ulysses, azt sem felesége, sem fia, sem gyilkosa igazában nem tudhatja, s amit tud, az legfeljebb sejtés, megbízhatatlan nyomolvasás. Visszatérve Márai pályájára, feltűnő: milyen feszültségbe kerülnek a filológiailag igazolható adatok az önéletrajzi írásokban átstilizált pályarajzzal. Az Egy polgár vallomásai megkonstruálja azt a szellemi életformát, amely a századfordulós modernség ’művész versus polgár’ gondolatkörének nevelődési történetével szolgál, ám az életrajzot nem kronológiai teljességében, hanem „elliptikusán”, számottevő kihagyásokkal vázolja föl. Az ifjúkori, kamaszkori lázadások dokumentumai az első, felejtésre ítélt novellákban és versekben lelhetők föl, továbbá az 1918/19-es forradalmakban való aktív, újságcikkekkel dokumentálható részvételben (a párhuzamosság Krlezával itt is érzékelhető). Innen azonban a két pálya elágazik. Krleza a győztesként szerveződő Jugoszlávia elégedetlen állampolgára lesz, Márai szülővárosa a történelmi Magyarországból a kis -antant Csehszlovákiájához kerül, és a rövid kassai jelenlét után Német-, majd Franciaország elégedetlen, önkéntes emigránsa lesz. Valójában az 1919 és 1928 közötti évtized Márai valódi nevelődési regénye; Berlinben Else Lasker-Schüler és Gottfried Benn ismeretségére tesz szert, a Frankfurter Zeitungnak (Stefan Zweig és Thomas Mann lapjának) szorgos munkatársa lesz, miközben a prágai németség lapjában, a Prager Tagblattban is publikál. Magyar és német nyelvű szerzőként indul, de az 1920-as évektől kezdve már döntő többségében magyarul írja műveit. Párizsban számottevő élménye a változó spanyol emigráció, Unamuno kávéházi asztala mellett leljük, és fölfedezi magának részint a francia újságírói hagyományt, részint a francia polgári regényt, amelynek magyar megújítójaként átírja a magyar regény hagyománytörténetét. 1928-ban települ haza, Budán talál lakást, s lesz újságíró, egyre sikeresebb író, nem kevésbé sikeres (polgári és történelmi) színművek szerzője. Az 1930-as évektől kezdve határozott és markáns képviselője az antifasiszta szellemi frontnak, bátor újságcikkeivel a szélsőjobboldali követeléseket utasítja el, és Napnyugati őrjárat című útirajzában a polgári demokrácia mellett tesz hitet. Politikai állásfoglalását a jobb- és baloldali szélsőségek, a
