Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Utórezgések (1.) (napló)
A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése * * * Fényes pillanatok: mintha ünnep volna, holott e nap: közönséges hétfő — és délután van. A diófák árnyékába azonban már az „ősz békéje vegyül, ami tudnivalóan mindennél szebb, hiszen ebbe sűrűsödik önmagává az érzés csodája. A jelen időnek minden pillanata erről szól; ezt jelzik a levélrezzenések, a szél játéka, a kékülő szilvák nyugalma, és ezt ismétlik végtelen égi köröket rajzolván a gólyák is. Érezhető és tapintható a beteljesülés derűje. * * * Délre fordult a szél. Egy pillanat, amely valamiként érzékelhető. Rezdülés, mondhatnám, s egyben belső ritmusváltás; akárha a menekülő szembefordulna üldözőjével. Csakhát itt se üldözött, se üldöző. A szél és a fények önmagukat táncolják körül — semmi dac, semmi szembefordulás. Időnként aztán úgy tűnik fel előttem, mintha az egész önmaga látszata lenne, valami árny mögötti árnyék. Titok. A szem íriszének játéka... Meglehet. Minden sötétség kezdete — fény! * * * A kerítés mentén a futórózsa újra kivirított. Sarjúvirág — lobban elém egy már-már elfelejtett szó, amely aztán egész szólánc füzérének kezdetévé lesz. Sarj, sarjak, sarjadás... A sarjú, az első kaszálás utáni rét második termése; ez adta a sarjúkaszálást, a sarjúrendet, a sarjúforgatást, a sarjúgyűjtést s végül a sarjúszénát. De volt — bárha mára már szinte elfelejtődött — az emberi sarj (-ak), a nemzedékek egymást követő sora. Nyelvünk: idő-őriző szépség és — történelem. * * * A délelőtti munka közepe táján tömör sötétség szakadt rám, s az ablakom előtt lévő megüresedett gólyafészket elsodorta egy néma, félelmetes erejű förgeteg. Később — később?, valamikor e külön-időben vagy időtlenségben — tompa zúgás támadt, amelyet belülről hallottam. És még később derengeni kezdett előttem a szeptemberi délelőtt. A förgeteg elsodorta gólyafészek is láthatóvá vált ismét az őszi sövény megett, amelyet éppen egy éhes seregélyraj vett birtokába... Amikor aztán újra minden a helyére került, s amikor az értelem különleges rendező-elve ismét működni kezdett, az a kérdés sűrűsödött egy egésszé, hogy hát hol jár ilyenkor az ember? A pillanat tört része alatt eltűnt valóság helyére mi lép? Lép-e egyáltalán valami? A kérdés nem azért van, mintha különösebben fontos volna a válasz tudása vagy ismerete. Nem, egyáltalán nem ez a fontos. De amikor az ember képes újra felemelkedni, akkor feltehetően megkísérli — szinte öntudatlanul — megfejteni az ismeretlent — az anyagtalan lét időtlen teljességét... * * * A beírás szerint Michel Bútor A velencei szent Márk leírása című könyvét 1973-ban vettem meg. Akkor gyorsan el is olvastam, aztán oda tettem a többi közé a polcra, s bizony negyedszázadnyi időre eltűnt a szemem elől. (Ezzel szemben Bútor: Irodalom, fül és szem című tanulmánykötete folyamatos használatban van, aminek következtében el is rongyolódott derekasan.) Nemrégiben valamit kerestem e soha rendben nem tartott „könyv-falon”, s
