Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Utórezgések (1.) (napló)
A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése Száz is kevés lenne. Mert: hogyan bontsak darabokra egy székesegyházat, költészetünk csodálatos szellem-építményét, a huszadik század bennem zengő-visszhangzó csodáját?! Azt az egészet, amelyben minden kőnek és minden porszemnek szabott helye van immár! Az alapoktól a csúcsok magasáig nekem az egész — EGY! * * * Ha volna elég eszem — de persze nincs —, most azt kéne csinálnom, hogy mostantól nem csinálok semmit. Ki kéne kapcsolni magamban azt a gépezetet, amely ez idáig a külvilág minden jelére-hírére, alakulására, változásaira reagált; befogadott valamit, elraktározott, hogy később valamire felhasználja. Vagy ha használhatatlanná revesedett, a szervezet rendszerének salakrétegébe morzsolódjék. Szóval: abba kéne hagyni a munkát! Nem a fizikait, hanem elsősorban a szellemit — az írást, a közéleti ezt-azt, és nyugalomba vonultán élni a hátralévő időt. Ezzel szemben mit teszek? Szigorúan magamra parancsolva délelőttönként öt-tíz oldalnyit gépelek, bárha a második oldalnál szédülni kezdek, összekeverem a klaviatúrát, egyszerre két billentyűt „találok el”, aminek következtében a betűkarok összeakadnak... Sima önkínzás az egész, hiszen ki a jó fenének kell mindaz, amit legépelek tizenöt-húsz évvel ezelőtt lefirkált eseményekről, naplómból, egyéb feljegyzéseimbl... Szóval az értelem kerek perec tiltakozik e délelőtti önsanyargatás ellen, és komoly érveket sorakoztat fel ösztöneimmel szemben, de e belső párviadalnak egyelőre még nincs győztese. Csak e belháború eredményeit érzem-tapasztalom, a látható és érezhető romlást. * * * Mintha egy érckohó gyomrában élnék: ez a nyár izzó szeretetével öl. Nekem többszörösen is kegyetlen ez a „szeretet”, hiszen mindig nehezen viseltem a hőséget, a kánikulát, még amikor a mai bajokról semmit sem tudtam. A kétszeresen elromlott természet, ama kinti, s amely bennem pusztít, valós és jelképes hőhullámai kegyetlen órákkal „ajándékoznak” meg, immár napok óta. S e moccanatlan katlanban súlyos, láthatatlan zuhogások indulnak — belülről. Megremegnek, zöld lángokat vetve, a fák és a bokrok, mintha tiltakoznának, mintha az életükért könyörögnének: „te felettünklévő, csillapítsd kínjainkat...” E néma pillanatok opálos mélységében azonban nincs kegyelemosztó, sem kegyelmezett... * * * Milyen állapot vagy jelenség, amikor befelé lát az ember? Hogyan alakul ki az emberben az a kettős valóság, amelynek egyik része látható és tapintható is, és a másik, amely ezzel szemben csak egy belső, tapinthatatlan egész? S mégis, a kettő csak együtt létezhet bennem, elválaszthatatlanul, mert az előbbi, s az utóbbi is: magánrealitás. De csupán addig, amíg ezt az egészet én tudom, én látom, én ismerem. Velem és bennem van, velem és bennem él, s ugyanúgy velem és bennem semmisül meg majdan. Szépsége, ritmusa, kínjai, színei, hangjai, magassága és mélysége, nappala és éjszakája. Hát nem döbbenetesen hétköznapi a gondolat: Látni és tudni a halált önmagunkban?!
