Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Utórezgések (1.) (napló)
A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése szer” tovább folytatódott, azt tapasztaltam magamon, hogy van esély az ellene való védekezés kimunkálására. Pontosabban: azok az órák, félórák, amelyek jók, fájdalommentesek, haszonra fordíthatók. Természetesen tudom, hogy ez egyféle öncsalás, magamon való erőszaktevés, de ha még ezt a lehetőséget is föladnám, akkor mire jutnék — magammal? Hogy nem tudok folyamatosan írni? Tapasztalom: lehet írni megszakításokkal is. S eközben még valamiféle kajánkodó elégtételt is érzek magamban: időnként sikerül kicselezni a fájdalmakat... * * * Tapasztalom, hogy az utóbbi években irodalmunkban valamiféle semlegesítési elmélet-terror természetellenes hadjárata zajlik, amit „új kanonizációnak” mondanak. Úgy fest az egész, mintha előbb lett volna például az Adyról szóló irodalom, s csak utána írta volna meg jó Endre úr mondjuk a Vér és arany-t. Csakhogy ez még „elméletnek” is abszurd. Az én tudatomban az irodalom olyan, mondjuk, mint egy szép, terebélyes, élő diófa. A diófából, ha kivágják, készíthető asztal, szék, ágy — de az asztalból, székből, ágyból már terebélyes diófát soha visszavarázsolni nem lehet. A gyakorlat és az elmélet között csupán ennyi a különbség! S aki ennek látására vak, az ne kanonizáljon. * * * Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője Jászón, a Nyári Egyetemen adta át a szerkesztőség levelét, amelyben arra kérnek — rajtam kívül még pár .száz írót, irodalomtörténészt —, hogy válassza ki, ízlése szerint a huszadik század magyar költészetéből a legszebbnek tartott tíz verset. Lajos barátom kérésére könnyelműen, szinte csak amúgy félvállról odavetettem, hogy: megcsinálom. Aztán, néhány napra rá, ahogy a jászói táborbontást magam mögött hagytam, íróasztalhoz ültem, hogy „megcsináljam”, amit ígértem. Hanem akkor hirtelenjében valami soha nem érzett gátlás döbbent belém: lehunyt szemem mögött egyszeriben felmagasodott, mintegy óriási építmény, költészetünk huszadik századi csodálatos katedrálisa. Egy egészként, nevek nélkül, jelek nélkül ragyogott, fényei belülről lobbantak elém, verssorok szivárványkorbácsai csattogtak megállíthatatlanul, végtelen áradással, s egymásba fonódtak, emelkedtek, emelvén magukkal a mindenséget a „mindenséggel mérd magad” örök idejű sugárzásában. Amikor ezt a belső látomást a jelen realitása váltotta fel, már tisztában voltam azzal, hogy alkalmatlan vagyok a kérés teljesítésére. Nem a felelősség elől való menekülés, és nem is holmi gyávaság okán. Hanem, mert abból a huszadik századi építményből táplálkoztam öt évtizeden át — táplál ma is! —, s tápláltam magam is ugyanennyi idők során: kortársam a huszadik század — sorsom, húsom, vérem, csontjaim, nyelvem... Kit idézzek meg, s kit hagyjak el belőle, hogy ne csonkuljon? Lehetséges-é igazságosan választani? Kétlem! Ezért a „tíz legszebb” helyett az alábbi pár sort küldtem Kolozsvárra: Tisztelt Főszerkesztő Uram! Kedves Lajos Barátom! Megpróbáltam — nem megy! Ha kerékbe törnek, sem tudok kiválasztani tízet.
