Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Koncsol László: „...Fábry csak a változó idők médiuma volt”
Fábry/Kazinczy Napok — 2001 Pomogáts Béla okfejtését is, aki felszólalásában Fábry Zoltán és a baloldaliság kérdését elemezte. F.Z. Koncsol László „...Fábry csak a változó idők médiuma volt” Fábry Zoltán terjedelmes, gazdag, differenciált, szenvedélyes életművét áttekinteni egyáltalán nem lesz egyszerű munka, de aki vállalkozik rá, nem bánja meg. Fábry betűiből a 20. század hetven éve zúdul az olvasó nyakába, hetven esztendő európai, Kárpát-medencei és szlovákiai magyar históriája mindazzal, ami a mögöttünk hagyott rettenetes évszázadot meghatározta, és sorsunkat megpecsételte. Ez az egyik megfontolni való szempontunk. A másik az, hogy végre nemcsak kellő történelmi távlatunk, hanem a feltétel, a szellemi szabadság is megszületett ahhoz, hogy művét tisztán, őszintén, nyíltan, elhallgatások és fontolgatások nélkül, akár a legszigorúbb kritikával is értékelhessük. Annál inkább tehetjük ezt. mert a polgári fordulat, a vértelen demokratikus forradalom pillanatai óta Fábry is teljesen átadta magát a kutatásnak. Ha valamit nyomtatásban még nem ismerünk tőle, leveleket, hagyatékában elfekvő írásokat és dokumentumokat, most már azok a dolgok is szabadon kutathatók. Bűn volna elszalasztanunk az alkalmat, mert Fábry műveit a 20. század írta, Fábry csak a változó idők konstans médiuma volt. Milyen történelem faldosta és dögönyözte Fábryt, aki 1897-ben született, és 1970-ben távozott közülünk az emlékezetes szivárványba? Tizenhét évet a Monarchiába kebelezett Magyar Királyság „boldog békeidejében”, egy prosperáló, ezzel együtt radikális, polgári társadalompolitikai reformokra várakozó, ilyeneket követelő országban töltött el. Fábry ezt a korszakot, amely gyermek- és kamaszkorában, rozsnyói diákkorában pergett le, később Ady szövegein tanulva értékelte. Ady kései lírája az első világháborós lövészárkokban nyűgözte le Fábryt, ennek szemmel látható bizonyítéka az a fénykép, amelyet az Irodalmi Szemle őt ünneplő születésnapi számába, 1967-ben küldött a szerkesztőknek, a képen kezében egy Ady-kötettel támasztja a fedezék falát, s valószínű, hogy az így megszeretett, a költő antimilitarizmusában a saját álláspontját fölismerő Ady polgári radikalizmusát visszamenő érvénnyel fogadta a háborúba torkollt idők megítélésében, mint a magáét. Adyét elsősorban, aki állandó hivatkozási alapul szolgált számára, de a korszak más, hasonló alapállású politikai gondolkodóiét is, mint például Jászi Oszkárét. Persze, az első világháború megítéléséhez nem is igen volt szüksége szellemi útikalauzokra: térdig gázolt az orosz és az olasz front vérfolyamaiban, s a vágyott egyetemi tanulmányok, a felsőoktatás berkeiben fölfakasztható intellektuális élménytömeg helyett Európa kormányaitól hullahegyeket kapott, a kultúra- és civilizációépítés helyett a pusztítás kultúráját és civilizációját nyerte el. Kár, hogy nem foglalta írásba harctéri emlékeit, szembesíthetném őket édesapámnak és feleségem anyai nagyapjának emlékeivel. Őrzöm az utóbbi frontleveleit, ifjú hitvese gondosan megőrzött válaszait s a levelezőla
