Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Utórezgések (1.) (napló)
A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése Délután a fákat nézegettem. Az az igazság, hogy gondozásukhoz nem értek valami sokat. Például a tavaszi metszéseket a teljes bizonytalanság jellemzi. Csak úgy le-levágok néhány feleslegesnek tűnő gallyat, s bizony gyakran a termő rügyekkel együtt. Holott lett volna időm a fák metszését is megtanulni, ahogy egykoron a mezőgazdasági munkákat, a növény- és állattenyésztést is megtanultam. De a fákkal való munka csak az utóbbi évtizedben ért hozzám közel. A már meglévő, s a magamültette fák biztosan sínylik ezt a nem tudást vagy lelkiismeretlenséget. Ennek ellenére szorgalmasan működnek, virágot és gyümölcsöt hoznak. Többet érnek, mint némely emberek. * * * Reggel arra ébredtem, hogy a körülöttem lévő tárgyak lassan mozognak, s nem az óramutató irányába. S az is világos volt előttem, hogy a tárgyak egészen lágyak, szivacsszerűek. Egy kis erőfeszítéssel akár egy abszurd vagy posztmodern elbeszélés magva is lehetne ez a különös zajlás. De a valóságos hely és helyzet alig is abszurd, mert hisz egy háromágyas kórházi szobában „látom” ezt az egészet, s e „látomás” nem egyéb, mint annak a ténye, hogy oxigénhiányos agysejtjeim ilyennek mutatják. így most lehunyt szemmel arra várok, hogy ez a kiszámíthatatlan „mozgás-játék” mikor szűnik meg, s mikor áll helyre bennem az egyensúly — az első biztos lépés megtételének a reménye. ★ * * Nincs semmi érdemleges bennem. Hogy kívülem mi történik, azt nem tudom követni. A „most” most nem úgy most, ahogy máskor. Lehet, hogy a most átlépett egy más térbe és időbe; nem jelen, nem ez a pillanat. Mintha felette lenne önmagának, de hogy mindez miért van így, megfoghatatlan. Talán csak játék, az értelem különös villódzása, hogy elfedje a valóság jelen idejű sötétjét... * * * Lessing: Laokoón. Talán harmadszor olvasom, s ma is ugyanúgy élvezem, mint évekkel ezelőtt ezt a pompás írást. A kígyók Laokoónra való tekeredésé- ből például ezt a következtetést vonja le: „...fölkeltették a megakadályozott menekülés képzetét és valamiféle mozdulatlanságát is, ami nagyon kedvez a változhatatlan állapot művészi időtlenségének.” Lessing itt valami olyan dolgot sejtett meg, amelyet a művészet ma is keres, s amit igazában nem képes sem megoldani, sem megvalósítani. Mert hát mi is a lényege a „művészi időtlenségnek?! S mi az a „változhatatlan” állapot, amely ezt determinálja?! Majd pár sorral később: „Vajon az öltözék, a rabszolgakezek munkája (!) rendelkezik-e annyi szépséggel, mint az örök bölcsesség műve, a jól szervezett test?” S e kérdésből felfakadó másik — nem akármilyen! — kérdés, hogy: „Hát csak csalattatásra vágyik a szemünk, és mindegy neki, mivel csalják meg?” S mindezt itt olvasom — olvasom újra — a kórház hatodik emeletén, ahol a „bölcsesség műve”, a „jól szervezett test” döbbenetes leépülésének-bomlásának közvetlen valóságát és „élményeit” követhetem nyomon; a még élő, de már csak vegetáló egykori emberek végidejét. Lehetséges-e vajon ennek a végidő-stádiumnak a művészi megformálása; a borzongató látványból for- málható-e — s miként? — esztétikai látvány?! Merthogy ez a küzdelem nem
