Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Utórezgések (1.) (napló)
A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése Gál Sándor Utórezgések (1.) (AZ EMLÉKEZÉS ÉS A FELEJTÉS KÖZÖTT) Hovatovább azt tapasztalom — s napról napra —, hogy hamar elfáradok. Olykor már délelőttönként is le kell feküdnöm. Estére pedig a fáradtság könyörtelenül ágyba parancsol. Nem sokat tehetek e tények ellen, de egyáltalán nem tetszik nekem, hogy ez így van. Pontosabban: nem tetszem magamnak! Mint például ma is! Még reggel erősen elhatároztam, hogy kimegyek szalonkázni. De hat óra előtt, ahogy az eső cseperészni kezdett, gyorsan megalkudtam magammal, és itthon maradtam. Holott még pár évvel ezelőtt egy bő tavaszi zápor sem tudott volna itthon marasztalni szalonkahúzások idején. Az öregség, a megöregedés tunyasága fenyeget! Valami buta alibizmus, amely riasztó, és amelyet — jobb pillanataimban — mélyen megvetek. Ki kell kecmeregnem ebből a csapdából, és minél hamarabb, hogy azok a szerveim, amelyek még szolgálatra foghatók, szolgáljanak. Nem lehet feladni egyetlen pillanatát sem az időnek! * * * Valahogy azt kéne megoldani, hogy a gondolatok, amelyek valami kimeríthetetlen energiabázis folytán folyamatosan megszületnek, megmaradjanak, papírra kerüljenek. Mert ha az ember egyedül van, örökké önmagával szembesül, s e szembesülések „termékei” az újabb és újabb gondolatok és emlékek. És ebben a folyamatban, vagy belső gondolatzajlásban az az elképesztő, hogy ami gondolattá tömörül — mert nem rögzítem — perceken belül lemerül, eltemetődik; eltemetik a soron következő emlékek és események. így ez a belső zajlás — amelynek rögzítése mindennél fontosabb lehetne — véglegesen elvész, mert újból való felidézésére soha nem kerül sor. Az emlékezés és a felejtés között az élet tapasztalatai hánykolódnak pusztulásra ítélve... * * * A semmittevés is valami módon mégis csak cselekvés. íme a példa, vagy egy a sok közül. Rakom jobbra-balra íróasztalomon az összegyűlt jegyzetkacatokat, könyveket, folyóiratokat, s az egyik pakk alól — ugyan mióta fekszik itt? — Nietzsche Zarathustrája kerül elő. Tavaly vagy tavalyelőtt olvastam újra; vagy fél esztendeig tartott, mert estéről estére csupán egy-egy fejezetet szálaltam végig. Most, ahogy felütöttem a könyvet — mert örökös az olvasásra való késztetés —, ezt olvastam: „íme könnyű vagyok, íme repülök, íme magam alatt látom magamat, íme isten táncol képemben.” Hát nem félelmetesen gyönyörű látomás?! Odavetül a délutáni semmittevés tükörére és egyszeriben minden mássá lesz, minden megváltozik, és különös erőterek nyílnak a létezés sugárzásában...
