Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (naplójegyzet)
Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában Gömörországban 2002. szeptemberében így újra föl kell vázolni az egész folyamatot. Tehát Jolsva után Tornaija. Kisvárosról kisvárosra. Avagy Az Isten háta mögött. S ez most megint csak nem a Való Világ miatt jutott eszembe, tudniillik, hogy ezek a városoknak csúfolt nagy faluk valóban az Isten háta mögött vannak, hanem éppen a névadójuk, Móricz okán is. Mert ez a korai kisregénye, az egész életmű egyik csúcs, Az Isten háta mögött, valóban Jolsván játszódik. Az ismert tény, hogy szegény Janka, az író első, öngyilkosságba menekült felesége Jolsva szülötte volt, s a Gyalogolni jó szerzője nyilván itt találkozott Bovaryné és Bovary úr történetével. S ha már mindenképpen fertőzöttek vagyunk mi, írástudók az irodalomtörténettel, és Sterne, Proust, Krúdy, Móricz szemüvegén át vagyunk kénytelenek látni a világot, akkor tüstént kitágíthatjuk panorámánkat Flaubert- ig, s pontosan meghatározhatjuk, hol is járunk voltaképpen, hisz ez a világ máig (de tegnapig bizonyosan) a XIX. századi vidék világa. Jolsva is, Tornaija is. S Rimaszombat, Rozsnyó, Losonc. Tornaijára úgy kerültem, hogy Jolsván, befejezvén még az 1951/52-es iskolai évet, ötvenkettő szeptemberében átiratkoztam Tornaijára. Még pedig az éppen egy évvel azelőtt alakult magyar iskolába. Máig nem világos, hogy négyévi jolsvai szlovák iskola után, ahol is a nyelvi nehézségek miatti első esztendő majdnem bukásától az utolsó év jeleseinek magaslatáig sikerült fölkapaszkodnom, szóval máig nem értem, végül is mi lökött (engem vagy a szüléimét?) a magyar iskola felé. Mert ekkor még, Jolsván legalábbis, nyilván a folytonos kisebbségi frusztráció következtében (is), aligha tarthattam magamat „büszke magyarnak”, (vagy épp ez volt az ok?), hisz, amint már írtam, akkoriban még annyira sem voltam tisztában e folyamatokkal, hogy példának okáért Mikszáth regényét, a Beszterce ostromát (Posledný hradný pán — Az utolsó várúr — címen) szlovákul olvastam. Ugyanígy A Pál utcai fiúkat. Anélkül, hogy föltűnt volna, hogy ez nem egészen normális dolog (mármint, hogy egy magyar szlovákul olvassa a magyar remekeket). Egy groteszk grimasz akkori, tízéves tájékozottságomról: ma már nem vagyok biztos benne, álmodtam-e csak vagy valóban hittem, az igazságos Mátyásról olvasván, hogy az egykori, a gömöri urakat megkapáltató Mátyás, s az akkori, egy és ugyanaz a Mátyás). Igaz viszont, hogy Petőfi verseit, s Adyt már magyarul olvastam, s ez, főleg az előbbi, alighanem besegített abban, hogy végül is rájöjjek, hogy magyar vagyok. S hogy ez nem csak negatívumot, s nem csak kisebbrendűséget kell, hogy jelentsen. Tornaija aztán, az ottani magyar iskolák (előbb a „polgári”, aztán a „tizenegy éves”, külön történet. Bizonyos mértékig csöppben a tenger módján tükrözi az egész, Csipkerózsika-álomból ébredő magyarság jogfosztottság utáni jogkövetelésének a történetét. Erre azonban majd a Tornaijáról szóló részben térek ki. II így hát kezdjük Érzelmes utazásunkat úgy, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva, a legelején, Gömörpanyiton. Egy készülő könyv szándékos vagy szándéktalan szerkezetének törvényei szerint azonban nem Ádámmal-Évával kezdjük, nem mondunk el mindent, legalábbis azt nem, amit már régebben elmondtunk. Hisz annak ellenére, hogy mint már többször elpanaszoltam, soha
